A fogalom és annak mai használatban elterjedt definíciója a magyar származású, Kanadában és Amerikában alkotó Dr. Selye János professzortól származik. E felfogás szerint a stressz az első védelmi vonalunk, a szervezet természetes reakciója a külvilág ingereire, pszichés és szomatikus következményekkel. Az ingerszegény közeg fásultságot, monotóniát eredményez, a tartós túlingerlés az adaptációs rendszer összeomlását vonja maga után, és a következmény valamilyen betegség – pszichikus stressz-túlterhelés esetében pszichikus vagy pszichoszomatikus betegség. A Selye-féle stressz-koncepció elterjedése révén állítható, hogy az emberekkel való foglalkozás és a döntési helyzetek sokasága sajátos pszichikus stresszeket okoz, amelyek ugyanúgy kimerítik az idegrendszer alkalmazkodási készségét, mint ahogyan ezt Sellye a szomatikus általános alkalmazkodási rendszer esetében feltételezte.

 

Innentől áttekintjük a tudományos megközelítések sajátosságait és mindezek jelen felfogásunkra gyakorolt hatását.

 

Az adott szerzőknél nemcsak a szerző kutatása és eredményei olvashatók, hanem az én – mai tudományos eredmények alapján és saját tapasztalataim szerint összegzett – megállapításaim, észrevételeim, következtetéseim és javaslataim is.

 

Yerkes és Dodson (1908) mutatták ki egy tanulmányukban a teljesítmény és az ún. arousalszint összefüggését. Az arousalszint a szervezet felkészülési állapotát, egyfajta pszichés és szomatikus készenlétet, azaz a tulajdonképpeni stresszállapotot jelenti. A Yerkes–Dodson-törvény vagy -görbe a stressz és a teljesítmény közötti összefüggést ábrázolja.

 

E görbe adaptált változata tehát a drive állapot és a teljesítmény hatékonysága közötti összefüggést ábrázolja, s fordított U alakú. Tehát egy optimális arousalszinten teljesítünk optimálisan, sem nem túl fáradtan, sem nem magas izgalmi szinten.

 

Az eredeti Yerkes–Dodson-grafikon a munkaterhelést a munka hatékonyságával veti össze. A munkaterhelés helyett nyugodtan használhatjuk a stresszkiváltó tényező kifejezést. Függetlenül attól, hogy milyen kifejezést használunk, a munkaterhelés befolyásolja a munkateljesítményt negatív és pozitív értelemben. A grafikon bal szélső oldalán a terhelés túl alacsony, a teljesítmény úgyszintén. Az illető nincs eléggé megterhelve ahhoz, hogy hatékony munkát végezzen. Jobbra haladva a grafikonon egy ideig a teljesítmény egyenesen arányosan nő a terheléssel addig, amíg egy optimális teljesítményt el nem érünk. Ez az optimális munkaterhelés. Egy ponton túl azonban, ha a terhelés meghaladta az optimális fokot, a munkateljesítmény kezd rohamosan csökkenni. Ha tovább nő a terhelés, és eléri a túlnyomás, a túlzott környezeti stressz szintjét, egészen gyenge teljesítményt tapasztalunk.

 

A fordított U-görbe szerint tehát egészen alacsony arousalszintnél – minimális stresszterhelésnél – a teljesítmény is nagyon alacsony, ez egy tompa, álmos, nem felkészült állapot, amelyben az emberek önkéntelenül is használnak stresszfokozó, serkentő szereket vagy technikákat (kávé, reggeli torna). Az arousalszint növekedésével elérhető az optimális szint – az a készenléti állapot, amelyben az adott személy az adott feladatot a legjobban teljesíti. Hogy ez az optimum hol van, az tehát függ a személytől is, a feladattól is és más környezeti hatásoktól is. Magas arousalszinten tehát a személyiség egyre inkább veszít a tudatos kontroll lehetőségeiből, egyre kevésbé alkalmazza az újabban tanult, esetleg önnön hasznára tudatosan fejlesztett viselkedési technikákat, és egyre erősebben hatnak a régebben, alaposabban, jobban bevésett viselkedésmódok, még ha azok nem is szolgálják a személy céljait. Így a teljesítmény romlik, a stresszállapot már akadályozó tényező (lámpaláz), és a tartósan ilyen magas, túlfeszített készenléti állapotot, gyakori magas arousalszintet nevezzük negatív stressznek. Ez túl azon, hogy a teljesítményt rontja, a szervezetre komoly negatív hatással van, az így fellépő szomatikus vagy pszichés tünetek (stressztünetek) a szervezet figyelmeztető jelei, a védekezés (lásd Selye) eszközei, mintegy felhívás a változtatásra. Tulajdonképpen a folyamatos magas készültségben pszichésen „kifárad” a szervezet – ezért is csökken az immunrendszer hatékonysága –, s e csökkent védekezési lehetőség következményei a fellépő pszichés vagy szomatikus betegségek. Amennyiben csak a tüneteket kezeljük, a felhívásnak erőteljesebbé kell válnia, hiszen az igazi nehézség a szervezet számára a stressz, ezért ilyenkor a tünetek eszkalációja vagy tünetváltás lép fel. A helyes megoldás a stressz kezelése, ami az életmóddal és a mindennapos tevékenységek pszichés beállítódásával befolyásolható.

 

A fenti megfontolások már tulajdonképpen nem is tisztán Yerkes és Dodson tudományos munkásságának eredményei. Ők ti. egyszerűen rámutattak egy vélt összefüggésre a munkaterhelés és a teljesítmény között, amihez hipotetizálták – s így megalkották – az arousal (bizonyos értelemben a későbbi stresszállapot) fogalmát. A különböző összefüggések, megfigyelések és további feltételezések, megállapítások későbbi kutatások eredményei.

 

Hebb (1955) megállapítása szerint, korábbi kutatási során az ösztönkésztetésekként létrejövő drive (tudatos akaratunktól független vágy, szándék, ösztön) helyettesíthető az arousalszinttel, és az összefüggés továbbra is érvényes marad. Ezt mai tudásunkkal úgy finomíthatnánk, hogy az arousalszint (azaz megjelenésében pl. a „felizgulás”, vagy unalom) javarészt tudattalan, ösztönös módon alakul. A stresszel való bánásmód kulcsa éppen e folyamat tudatos szabályozása lesz. Ez avval a nehézséggel jár, ami minden drive (ösztönkésztetés) tudatos vezérlését jellemzi (pl. úrrá lenni éhségen, szomjúságon, álmosságon, szexuális késztetésen). Erre kulturális és személyes sajátosságok szerint különböző módon, de úgy tűnik, képes az ember (sőt, külön irányzatok foglalkoznak az ösztönkésztetéseknek, mint energiáknak „transzformálásával”, lásd aszkézis, cölibátus, jóga, s egyéb keleti technikák, pl. tummo, lung-om-pa). Az eredeti feltételezést Hebb is megerősíti: van egy olyan arousalszint, amely mellett a teljesítmény optimális (alatta vagy fölötte a teljesítmény romlik). Megállapítása szerint, ha az aktuális arousal alacsonyabb, mint az optimális, akkor arra törekszünk (mintegy önkéntelenül is, ösztönkésztetésként), hogy növeljük aktiváltság szintünket (pl. az ásítás sem más: több vér pumpálása az agyba), ellenkező esetben pedig csökkenteni próbáljuk. Ez lesz az esélyünk a gyógymódra, terápiára is – ezt kell majd tudatos módon, „okosan” csinálni a stresszel való megküzdés során.

 

Brady (1945) a II. világháború során végzett kísérleteket a lelki stresszmegterhelés lehetőségének bizonyítására. Híres majomkísérlete:

 

2 majom lekötözve, sorba kapcsolva egymással, elektromos áramra kötve

Egy adagolószerkezet meghatározott ritmusban kellemetlen áramütést adott nekik

Az egyik majom keze ügyében kapcsoló, ennek megnyomásával az áramütést el lehetett hárítani, az áramütés ezen a majmon keresztül érte a másikat, azaz a másik az áramra semmilyen befolyást nem gyakorolhatott

Az első majom hamar megtanulta a kapcsoló használatát – ki tudta védeni az áramütéseket – ez a végrehajtó majom csakhamar elpusztult gyomorfekélyben

Míg a másik majmot kimutathatóan nem viselte meg a kísérlet

A szakemberek úgy vélekedtek, hogy maga az áramütés, annak léte vagy nemléte kevéssé befolyásolta a majmok (lelki) egészségét, míg a szüntelen készenlét, a tevékenységre irányuló összpontosítás, a negatív következmények anticipációja terhelő volt, ez szolgáltatja a legtöbb stresszt.

 

Ez viszont az, ami a leginkább tipikus a vezető munkájában – érthető tehát, hogy a vezetők „menedzserbetegségben” szenvednek.

 

A bonyolult, modern gépek kezelése gyakran olyan feladat, mint a Brady-féle executive majom dolga, a teammunka gyakorisága is növekvőben van, s ebben megnő a kommunikációs feladatok jelentősége. Minden emberekkel közvetlenül dolgozó munka során a folyamatos változás és az arra való folyamatos felkészülési állapot ébren tartása okozza a stresszt igazából napjainkban. Az ilyen munkák, mint pl. a nevelők, tanárok, pszichológusok, orvosok, vezetők – s napjainkban az ún. frontline-ban dolgozók így mind ennek a terhelésnek vannak kitéve, azaz veszélyeztetett munkakörben dolgoznak – mint a tréningen éppen jelenlévők.

 

Brady szerint a vezetői munka számos stresszforrást rejt magában: a határidők sürgetését, szervezeti problémákat, panaszkodó ügyfeleket és beosztottakat, gépek váratlan meghibásodását. A szerepekkel kapcsolatos minden komoly probléma: szerepkonfúzió, szerepkonfliktusok, összeférhetetlenségek, túlterhelés és alulterhelés – stresszhez vezet. Jelentős a főnök, mint stresszforrás: büntetés – jutalmazás, negatív énkép, rosszabb karrierkilátások. A szorongó vezető akkor sem tud jól teljesíteni, ha intelligens: az intelligenciája helyett inkább a múltbeli tapasztalataira támaszkodik a problémák megoldásakor – ez egyszerűen annyi jelent, hogy a tudatos szint csökkenésével a jobban bejáratott, tehát ösztönösebben működő viselkedési válaszokat tudja csak produkálni.

 

Landers és Boutsher (1986) szerzőpáros sportpszichológiai szempontból vizsgálta a stresszt és következményeit, és megerősítették az úgynevezett fordított U-hipotézist, amely szerint alacsony arousal esetén a teljesítmény is alacsony, növekedésével a teljesítmény is növekszik, azonban csak egy optimális pontig, ahol a teljesítmény már tovább nem javul. A további arousalemelkedés viszont a teljesítmény hanyatlásával jár. A teljesítményváltozásokat egy fordított U-görbe jeleníti meg, ahol a magas teljesítmény az optimális arousalszintnél van, és a nagyon alacsony teljesítmény az igen kicsi és igen nagy arousal értékeknél. Az optimummal kapcsolatban is igaz, hogy a „bejáratottság” mértékétől függően tolódhat a magasabb arousal állapot felé, azaz a görbe „platót” képezhet, szélesítve az optimális teljesítmény arousaltartományát. Ekként a sportolók edzése nemcsak a fizikai terhelhetőséget növeli, hanem edzettségük, tapasztalatuk befolyásolja stresszterhelhetőségük szintjét is. Ez annál is inkább igaz, mert a magas teljesítés érdekében és a versenyhelyzet következtében általában igen magas arousalszinten vannak éppen, és ezt még a társas facilitáció – a nézőközönség – is fokozza. Ebben a helyzetben váratlan, kritikus szituációban – amely adódhat a feladat jellegéből éppúgy, mint külső vagy annak látszó körülmény hatására – könnyen „veszítheti el a fejét”. A bokszolónak pl. éppen az a „dolga” hogy kiüsse a másikat, és egy őt megállító bíró akceptálása ebben a küzdésre élezett helyzetben nem is olyan magától értetődő. De edződnie kell rá, mert ha a fejét elveszíti, nemcsak a bíró, hanem az ellenfél is könnyebben legyőzi. A kérdés, ki tud majd „okosan” küzdeni, de úgy, hogy a kellő harckészséghez szükséges arousalszint azért meglegyen. Egy futballmeccsen meg nem adott gól után hőzöngő, s bíróval is veszekedő, ezért kiállított focista nyilván nem jár el optimálisan, amikor így cselekszik; az lesz a nyerő, aki uralni tudja arousalszintjét, tudatosan képes jelen lenni a feszült helyzetekben is. A vezetők vagy itt tréningen résztvevő, frontline-ban dolgozók nehézsége ehhez hasonló.

 

A legtöbb sportoló tapasztalta már az igen alacsony és igen magas arousalt (mint izgalmi állapotot) és azt is, hogy valahol e szintek között tudott igazán jól teljesíteni. Úgy tűnik, az optimális zóna azonban személyenként és feladatonként, sőt sok más paraméter mentén is változik. Ezt már Landersék kutatásainak kritikusai vetették fel, a mi megközelítésünk és felfogásunk szerint ez triviális.

 

Fiedler (1995) vizsgálataival igazolja, hogy

 

ha nincs stressz, akkor a teljesítmény negatívan korrelál a vezető tapasztalatával (a sok tapasztalat gátolja a jó teljesítményt),

erős stresszhelyzetben viszont a teljesítmény az intelligenciával korrelál negatívan (az intelligencia gátolja a jó teljesítményt)

Ez az eredmény nem más, mint az eddig is hangoztatott megállapítások egyszerű adaptálása a célcsoportra, itt: vezetőkre, frontline-ban tevékenykedőkre, tartós negatív stresszterhelés között dolgozókra. A kreativitás kutatási világossá tették, hogy minden ellenkező vezetői vélekedés dacára nem stresszben teljesítenek jobban a beosztottak, azaz préselni, követelni, hajtani látszólagos eredményű hozzáállás, ámbár gyakran jár önnön megerősítésével („kihajtottam belőlük, ezekkel így kell”). Minél kreatívabb a követelmény, annál inkább igaz, hogy stresszmentes, nyugodt körülmények segítik. Az ilyen kreatív alkotói követelmény teljesítéséről állapítja meg Fiedler, hogy a tapasztalat – azaz a megszokott formákhoz és eljárásokhoz való kötődés – akadályozza az új, innovatív megoldások létrejöttét. Az erős stresszhelyzetben viszont éppen a tapasztalat és a jól bejáratott, megszokott utak választása segíthet addig, amíg új helyzet és új válasz követelménye nem lép fel – az ugyanis kreatív választ igényelne. Tehát ha feltétlenül stresszes, bizonytalan környezetben kell dolgoznunk, akkor a vezetők, frontline-ben dolgozók tapasztalataira, a tapasztalt munkatársakra kell építenünk (számíthat az életkor is). Ha a stresszhelyzet csökkenti a dolgozó képességét arra, hogy felhasználja intellektuális képességeit, akkor egy hatékony stresszkezelő tréning – ez itt éppen, a tudatosság növelésével – elősegítheti az intellektuális és kreatív képességek felszabadítását.

 

  1. C. Atkinson összefoglaló munkája nyomán vázolom alább ama kísérleteket és eredményeket, amelyek a társas facilitáció kérdésével foglalkoznak. Ez az arousalszint növekedése során létrejövő teljesítményváltozás sajátos – szociális – befolyásoló tényezője.

 

Norman Triplett (1898) kerékpárversenyzők rekordkísérleteit vizsgálta, és észrevette, hogy egymással való versenyhelyzetben jobb eredmények születtek, mint amikor csak az órával küzdött a biciklista. Ez a kísérlet vezetett a szociálpszichológia egyik legkorábbi kísérletéhez: gyerekek horgászorsót forgattak egyedül vagy társsal, s noha e korai kísérletek publikált adatait nehéz értelmezni (Schmitt és Bem, 1986), úgy tűnik, már itt igazolódott, hogy az együtt cselekvő helyzetekben a teljesítmény – a kísérletben az adott idő alatt felcsévélt mennyiség – nagyobb volt, mint egyedüli helyzetben. E kísérlet elvégzése óta számos – emberekkel és állatokkal végzett – vizsgálat demonstrálta az együtt cselekvés facilitáló hatását.

 

A dolgozó hangyák például együtt cselekvő helyzetben hangyánként több mint háromszor annyi homokot ásnak ki, mint egyedül (Chen, 1937), sok állat több élelmet eszik, ha fajtársai is jelen vannak (Platt, Yaksh és Darby, 1967), és diákok több szorzási feladatot végeznek el együtt cselekvő helyzetben, mint egyedül (F. Allport, 1920 és 1924). Nem sokkal Triplett együtt cselekvésre vonatkozó kísérlete után a pszichológusok felfedezték, hogy passzív nézők (akik inkább közönség, mint együtt cselekvők) jelenléte szintén facilitálja a teljesítményt. Közönség jelenléte például ugyanazzal a facilitáló hatással járt diákok szorzási teljesítményére, mint az együtt cselekvés korábbi vizsgálatában (Dashiell, 1930). Ezeket az együtt cselekvési és közönséghatásokat együttvéve társas facilitációnak nevezték el.

 

De a társas befolyásolásnak még ezek a legegyszerűbb esetei is bonyolultabbnak bizonyultak annál, mint azt a szociálpszichológusok először gondolták. A kutatók például azt találták, hogy a személyek több szorzási hibát követtek el, amikor együtt cselekvő vagy közönség előtti helyzetben voltak, mint amikor a feladatot egyedül végezték. (Dashiell, 1930). Más szóval a teljesítmény minősége romlott, bár mennyisége növekedett. Más vizsgálatokban azonban a teljesítmény minősége emelkedett, amikor akár együtt cselekvők, akár közönség volt jelen (például Cottrell, 1972 és Dashiell, 1935). Hogyan lehet ezeket az ellentmondásokat feloldani?

 

Az eredmények alaposabb megvizsgálásával Robert Zajonc (1965 és 1980) feltárta, hogy azok a viselkedések, amelyek együtt cselekvők vagy közönség jelenlétében teljesítménynövekedést mutatnak, rendszerint vagy nagyon gyakorlott vagy ösztönös válaszokból állnak, mint például az evés, míg a bonyolult vagy újonnan tanult válaszok általában romlanak együtt cselekvők vagy közönség jelenlétében. Azt állította, hogy az eredményeket a motiváció egy régóta ismert elve magyarázhatja meg: a drive vagy arousal magas szintje az élőlény domináns válaszait erősíti. Ha a faj más tagjainak a jelenléte az élőlény általános drive- vagy arousalszintjét emeli, a domináns válasz facilitálódik. Egyszerű, jól begyakorolt viselkedések esetén a domináns válasz valószínűleg a helyes válasz, és a teljesítménynek nőnie kell. Bonyolult vagy éppen tanult viselkedések esetén azonban a domináns (legvalószínűbb) válasz valószínűleg hibás. A teljesítménynek tehát csökkennie kell.

 

Ezeket a sejtéseket számos kísérlet beigazolta. Emberek például gyorsabban tanulnak meg egyszerű útvesztőkben kiigazodni vagy könnyű szavak listáját visszamondani mások jelenlétében, a bonyolult útvesztők és nehéz szavak listája viszont több időt igényel, ha közönség is van jelen (Cottrell, Rittle és Wack, 1967; Hunt és Hillery, 1973). Még olyan eredmény is van, miszerint csótányok gyorsabban futnak el a fény elől egy könnyű útvonalon, és lassabban egy nehéz útvonalon, ha más csótányok is jelen vannak, mint ha nincsenek (Zajonc, Heingartner és Herman, 1969).

 

Mivel a társas facilitáció hatásai alacsonyabb rendű szervezeteknél is megjelennek, úgy látszik, nem komplex kognitív folyamatoknak köszönhető. De az egyik elmélet szerint a társas facilitáció embereknél nem pusztán mások jelenlétének, hanem a versengés érzésének vagy az értékeléssel való törődésnek köszönhető, és ez a kognitív törődés az, ami megemeli a drive-szintet. Már az együttes cselekvés korai vizsgálataiban is azt találták, hogy ha a rivalizálás vagy a verseny összes elemét elhagyják, a társas facilitáció hatásai csökkennek vagy megszűnnek (Dashiell, 1930). Más vizsgálatok azt mutatják, hogy a közönség hatása attól függően változik, hogy a személy mennyire érzi azt, hogy értékelik. A teljesítményt például javítja, ha egy „szakértő” figyel, de rontja, ha a közönség csak „a pszichológiai kísérletet megnézni akaró alsóbb évfolyamosokból áll” (Henchy és Glass, 1968; Paulus és Murdock, 1971). Egy vizsgálatban, amelyben a nézők szemét kendővel bekötötték, következésképp nem voltak képesek arra, hogy az egyén teljesítményét figyeljék vagy értékeljék, a kísérleti személyek teljesítménye nem mutatta a társas facilitáció hatását (Cottrell, Wack, Sekerak és Rittle, 1968).

 

Dr. Phillip Rice arra mutatott rá, hogy az „eustressz” javíthatja felfogóképességünket, serkentheti figyelmünket, és végső soron jobb teljesítőképességet is eredményezhet. Példaként említi a sportteljesítményt, a színházi előadást és a menyegzőt.

 

Ha célunk a maximális kimenő teljesítmény, sem az alul- sem a túlterhelés nem nyújtja a kívánt optimumot. Ezek a megfigyelések, ellentétben a közvélekedéssel, rámutatnak arra, hogy a stressz és a stresszkiváltó tényező alapvető szükséglete az emberi életnek, tulajdonképpen a stressz hasznos velejárója a sikeres, termékeny és kielégülést nyújtó életnek. Ne féljünk hát a sok kívülről jövő terheléstől! Nem csupán termékenyek és pozitív hatásúak, de betegségektől is megszabadíthatnak, és egészséges emberi kapcsolatok fakadhatnak nyomukban. Valójában mindannyiunknak megvan a maga Yerkes–Dodson-görbéje. Egyeseknek nagyobb terhelésre van szükségük, hogy elérjék az optimális teljesítményt, másoknál ugyanez a szint teljes összeomláshoz vezethet. Az elv ugyanaz mindannyiunk esetében. Mindannyian egy bizonyos stressz-szinten érjük el vagy adjuk ki magunkból a legtöbbet. A túl kevés vagy túl sok stresszhatás viszont káros. Egy bizonyos stressz-szint szükséges a szociális kapcsolatainkban és életünk más területein. Ne akarjunk tehát elmenekülni a terhelés és a stressz elől! Ezek szolgáltatnak kellő motivációt, és segítenek többre és jobbra az életben. Mindnyájunknak szüksége van kényszerítő okra, hogy reggel felkeljünk. Ha ellenálló képességünk egészséges, sértetlen, akkor többnyire eltűrjük, sőt még növelhetjük is terhelhetőségünket a jobb hatékonyság és teljesítmény érdekében.

 

Ennek a tréningnek az egyik célja ellenálló képességünk növelése. Ez a folyamat nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja, ahogy Rice nagyon találóan fogalmaz: „A stresszmenedzselés célja nem a stressz kiküszöbölése, hanem kordában tartása, hogy optimális szintű felhajtóerővé váljék.”

 

Összességében megállapítható tehát, hogy az optimális arousal szorosan összefügg a végzett feladat jellegével: összetett és bonyolult feladatok esetén az optimális arousal alacsonyabb, míg az egyszerű feladatoknál magasabb. Ez többek között a begyakoroltság mértékével van összefüggésben, de függ a társas facilitációtól is. Az optimális arousalszint nem általános, hanem egyénenkénti sajátosságokat mutat.

A stresszkezelés az én megközelítésemben tehát egyfelől megelőzés – olyan viselkedés tanúsítása, amelyben kevésbé keletkezik negatív stressz. Ez érvényes mind az alkalmazóra, mind pedig a környezetére vonatkozóan: evidencia, hogy a társainkban keletkező stressz előbb-utóbb a mi stresszterhelésünket is növeli.

Másfelől a stresszkezelés az éppen fellépő stressz elleni olyan megküzdő magatartás (lásd: coping technikák), amely képes az adott pillanatban a fellépő ingerek szervezetre gyakorolt negatív hatását csökkenteni vagy megszüntetni. Ez a stresszállapottal való, egyénre és helyzetre specializált tudatos bánásmód.

A tartós negatív stressznek kitett szervezett betegsége a kiégés (Burn-out szindróma), amely már krízishelyzet, és a stresszkezelés pszichológiai vagy orvosi szintjét igényli.



Címkék: