A csoportfolyamat vége felé újra feltámad a rivalitás, amikor világossá válik, hogy a belső munka, tanulás, képzés után, kint, a „piacon” (újra) vetélytársak lesznek a csoporttagokból. A szövetségteremtések a várható praktikus vonatkozások, anyagi, egzisztenciális haszon és munkastrukturálhatóság szerint legalább annyira alakulnak, mint a csoportban megtapasztalt és felépített intim kapcsolatok mentén. Átstrukturálódik az „értékekről” alkotott kép és a csoport „rangsora” is – ez a folyamat túlnyúlik a csoporton, lezárása után alcsoportokban, személyek közti kapcsolatokban folytatódik, a szövetségesek között erősödik, a többiekkel való kapcsolat kihűl. Munkahelyi példával élve: míg egy vezetői értekezlet elején a rivalitás az értekezleten való „szerepért” folyik, itt, ebben a fázisban az értekezlet utáni események, feladatok, javak elosztása, azaz az értekezlet utáni „szerep” (hatáskör, kompetencia, kapcsolat) a küzdelem tárgya. A csoporton belül e szakaszban vívott rivalitásharcok indulati szintje visszafogottabb, de tartalma mély. A vezetővel való rivalitás is kiújul, általában úgy fogalmazódik meg, hogy legyen partner, társ, kolléga, azaz emelje a tagokat a saját szintjére, vagy jöjjön le a piedesztálról. Egyidejűleg egy harc ez az elismerésért és a leválásért, eredménye lehet a vezető devalválódása is. Ezt a leválási folyamatot szintén segíteni kell, a vezető nárcizmusa lehet akadály, de egy kolléganőm, Hardy Júlia kitűnő hasonlatával élve: „ahogy felnőnek gyermekeink, a fejünkre taposva rugaszkodnak el, mint az úszók. A vezető/szülő könnyei az ára önállóságuknak.” S nekünk, a csoport vezetőinek e leválási, önállósodási folyamatot is támogatnunk kell – olykor fájdalmunkra.



Címkék: