A rivalitásharcokat megvívva – abban érzelmileg kissé kifáradva –, a csoport keresi belső egyensúlyát, a csoport szerkezete a viszonyokra, kapcsolatokra, érzelmek kölcsönhatására és működésére vonatkozóan fokozatosan megszilárdul. Kialakulnak az együttműködésre vonatkozó szabályok és a csoportszerepek. A résztvevők a normák adta biztonságban egyre felszabadultabbak, aktivitásuk fokozódik, egyre több személyes jelentőségű információt juttatnak kifejezésre. Ez folyamatos visszajelzési, iterációs ciklusban fokozza a társ- és önmegfigyelést. Nő a csoportbizalom. Szokásokat és normákat alapoznak meg, együttműködési és munkamódszereket dolgoznak ki, és esetleg új formák kipróbálásával javítják a csoport teljesítményét. A problémákkal – nem csak a hard, hanem a nyilvánvalóan soft szinten jelentkezőkkel is – a bizalom adott szintjén szembenéznek, és megoldásokat keresnek. Kialakul az elkötelezettség érzése egymás, a csoport és a csoportcélok iránt. Ez a szakasz megfeleltethető a tuckmani „norming” fázisnak. A vezető feladata egyre kellemesebb, a normaképzéshez és a konszolidációhoz egész eddigi viselkedése adja a mintát. Érdemes egyre inkább háttérbe vonulni, a csoport önállóságát használni, s csak az újragenerálódó és ciklikusan ismétlődő spirális fejlődési szakaszok krízispontjaiba belépni, a kritikus helyzetekre fókuszálva, azokban is csak a szükséges mértékben interveniálni. Becsüljük meg, és hagyjuk meg a csoport egyre fokozódó önállóságát.



Címkék: