Minél nagyobb a bizalmi szint, annál több érzés tör a felszínre s annál kendőzetlenebbül. A csoportszerepek eléréséért vagy elkerüléséért való küzdelemben legtöbbször a negatív és projekciók mentén alakuló érzelmek törnek felszínre. Olyan ellentétek merülnek fel, amely a tagok elképzeléseiben valós vagy lehetséges ellentétekként már korábban is létezhettek. Az apropót a pillanatnyi helyzet szolgáltathatja, de sommás vélemények, vélt azonosságok és ellentétek mentén alakuló szövetségek és a tagok egyéni vérmérsékletétől és éppen aktuális érintettségétől függő aktivitásai jellemzik e szakaszt. A rivalitásharc kiterjed a vezetőre is, a hatalmi harc eredője lehet a csoportvezető tevékenységét, a fennálló kereteket, körülményeket és az eljárást illető bírálat éppúgy, mint a vezetővel való szolidaritás. Alcsoportok, érdekszövetségek, klikkek jöhetnek létre, olykor a csoportegység a vezetővel szemben alakul ki, csökkentve az alcsoportok rivalitását. A konfliktusok lefutására gyakran jellemző, hogy az adott téma (hard folyamat) nézetkülönbségeinek megvitatása heves indulatokkal jár, sok mögöttes tartalom és jelentés, azaz vélelem és sztereotípia mentén történik (ekképpen lehetőséget adva ezen egzisztenciális önmeghatározások kinyilvánítására). Az eszkalációt (a kölcsönös vádaskodásokat, vitát, frusztrációt) békülési szándék követi (a feszültséghatárt elérve), ami a különbségek meghatározása irányából az azonosságok felfedezésének irányába tolódik, a vita hevében mondottakat utólag átértékelik (nem úgy gondoltam, azt értettem alatta), s elfogadások születnek. Az adott vita erőpróba volt, az adott téma csak hordozta a szerepharcot, mintegy a vivőanyaga volt a csoportszerepekért folytatott rivalitásküzdelemnek. Ezek a harcok látszólag tehát valamilyen téma, hard folyamathoz tartozó ügy körül folynak, de valójában a soft folyamat részei, s addig tartanak, amíg a szerepek el nem dőltek. Mindezek tudása nélkül nehezen érthető, hogy egy-egy kicsinek tűnő konkrét ügy miként dagad elvi jelentőségűvé. Vannak a csoportban tipikus szerepek, ez csoportfajtától és céltól függ olykor. Az egyes szerepek „elfoglalásának” megvan persze a veszélye – az illető tag belemerevedhet, egy ideig lehet jó, előre vivő akár, szolgálhatja biztonságát, de később jelentheti bezártságát, rabságát is. Egészséges fejlődés esetén a rivalitási szakasz újra és újra ismétlődik, azaz a 2-3-4 pontban leírt fázisok más szinten újragenerálódhatnak, egyre mélyebb s valóságosabb jelenlétet biztosítva a csoporttagoknak, a kezdeti projekciók mentén alakuló szerepektől a mélyebb, árnyaltabb és változásokat is jelentő szerepekig. A vezető tevékenysége ez esetben nyilván a rivalitásharc segítése, például az adott szakaszban olyan strukturált feladatokkal, amelyek lehetővé teszik az ellentétek és a harc adott keretek közti hatékony lefolytatását és olyan légkör létrehozásával, ami megengedi, támogatja és biztonságos keretek között tartja a megjelenő agressziót. A rivalitásharcok és konfliktusok a csoportfolyamat természetes velejárói tehát, szolgálják a mélyebb megismerést éppúgy, mint a szövetségek kialakulást, az önmeghatározás lehetőségét mind mélyebb szinten, s a fejlődést magát is, az egyén és a csoport vonatkozásában egyaránt. Ez a fázis megfeleltethető a tuckmani „storming” szakasznak.



Címkék: