Az kérdés, hogy egyáltalán egy csoport „fejlődik”-e abban az értelemben, hogy törvényszerű változása valami többé, jobbá, alkalmasabbá teszi, ahogy a magból palánta s fa lesz, vagy ahogy gyermek fejlődik, s felnőtt lesz. A csoportban megfigyelt interperszonális kapcsolatok időbeli változásának törvényszerűségeit nevezhetjük így, noha ezek a változások nem mindig s nem minden szempontból kedvezőek. Mindaz tehát, ami társas kölcsönhatás a csoportban, egyes megfigyelések szerint mutat valami „szabályszerűséget” – s ez a személyek és interakcióik pszichológiai kölcsönhatásának következménye. Minthogy e „törvényszerűségek” és „szabályok” emberek viselkedésének megfigyeléséből adódnak, óvatosnak jó lenni a tekintetben, hogy mennyire szükségszerű és mindenképpen bekövetkező lelki folyamatokról van szó. E folyamatok és szabályszerűségek puszta ismerete is megváltoztathatja a „törvényszerűnek” vélt történéseket, éppen a csoport vezetésének (vagy a csoportban való részvételnek) tudatossága lehet az eszköz, hogy e „törvényszerűségek” ne negatívan hassanak, hanem a szabad akarat pozitív változásokat – azaz fejlődést – eredményezzen.

Az eddigi – nem túl számos – csoportdinamikáról szóló írásmű általában ismerteti a csoport, mint adott cél elérése szerveződött emberek csoportként való definiálásának megközelítéseit és a különböző felfogásokat a csoport fejlődésére (azaz a soft folyamatok időbeli alakulására) vonatkozóan. Ezek sokfélék, általában egymást nem feltétlenül kizáró elméletek, amelyek a csoport fejlődésének más és más oldalról való megközelítéseiből adódnak.

Bion (1951) kutatása a csoport működéséről és fejlődéséről a csoportdinamika szempontjából a csoporton belüli érzelmi állapotok leírását jelentette. Megállapítása szerint a függőség, a harc vagy menekülés és a párképződés lényeges, jól elkülöníthető és sorrendben is egymást követő érzelmi állapottok a csoportban, amelyek a csoport, illetve tagjainak reakciói a külső és belső hatásokra. A csoportnak ezt a folyamatát mint nem tudatos védekezést feltételezi, szemben a látható és tudatos tevékenységgel (nem így hívja, de íme a hard és soft folyamatok). Az érzelmi működést az egyes tagok személyes, szorongásokkal kapcsolatos anamnézisével hozza kapcsolatba, mint csoportos reakciót pedig az egyén fejlődésével párhuzamosan alakulónak véli. Evvel tulajdonképp a csoportfejlődés első elméletét alkotja meg. Ezen érzelmi megnyilvánulásokat alapfeltevéseknek hívja (Basic assumptions theory).

Lieberman és Whitaker kutatásukban megkülönböztetik az események manifeszt elemeit – ezek a megfigyelhető, megragadható jelenségek –, és a csoport életének rejtett egységeit, amelyet „fokális konfliktusnak” neveznek. A csoportban a manifeszt elemek által hordozott és megdolgozott fokális konfliktus lefolyása a vágyak, szándékok, érdekek „zavaró” felbukkanásának, az arra való reagálásoknak összecsapása, amely megoldásokhoz vezethet. A jó megoldások növelik a biztonságot, és közös normát jelentenek, felszabadító hatásúak. A csoport folyamatosan „dolgozik” egy-egy fokális konfliktuson, amelyek így a csoportfolyamat egységeiként is felfoghatók.

Bennis és Shepard megközelítése a függőség vizsgálata mentén alakul; a csoporton belüli kapcsolatokat és alakulásukat részint a tekintélyhez való viszony, részint a személyes viszonyok alakulása szerint írják le. A csoportfejlődést két fázisban, fázisonként három pontban írják le (I. hatalmi viszonyok: függés-alárendelődés / függetlenség / megoldás és II. személyes viszonyok: elragadtatás / kiábrándulás / megegyezés). Rámutatnak arra is, hogy a csoportfolyamatban a kezdeti szerepek, hatalmi játszmák a csoporttá alakulás fázisához (I.), míg a későbbiekben a személyes vonatkozások és érzelmek mentén való strukturálódás az egyének csoportban való szabadabb, projekcióktól egyre inkább mentes fázisához (II.) tartoznak. Hatpontos csoportfejlődési modelljük részletes képet ad a csoportban tapasztalható viszonyok várható alakulásáról, az adott megközelítés (a függőségek) függvényében (sic).

Tuckman (1965) kutatásainak pikantériája, hogy noha terápiás csoportokat vizsgált, mégis az ő meglátásai a legelterjedtebbek és használtabbak a munkahelyi vagy munkavégzéssel kapcsolatos csoportok fejlődésének leírása során. Megkülönbözteti a feladatirányú viselkedéseket és a csoportstruktúra alakulásnak viszonyszintű viselkedéseit, és az általa felvázolt négypontos csoportfejlődési modell adott pontjaiban e kétféle viselkedés sajátosságait írja le. A forming – storming – norming – performing fázisok megnevezései más modellek adott pontjaival is megfeleltethetők, és e kifejezések általánosan elterjedtek a vezetéstudományban.

Ezen és más megközelítések és elméletek részletes ismertetése és értékelése megtalálható a csoportdinamikáról szóló tankönyvek mindegyikében, némiképpen tükrözve az összefoglaló szakmai véleményét is, emellett hozzáférhetők egyetemi jegyzetek formájában is, a témáról szóló összefoglaló művekben.

Véleményem szerint a csoportfejlődési fázisok ismerete és alkalmazása része ugyan a csoportdinamikának, de nem egyedüli lényeges eleme, használata a vezető az irányú tevékenysége, ahogy a csoportfejlődési megfontolásokra tekintettel van, az adott helyzetben azok figyelembevételével értelmezi és értékeli a folyamatot, és e megfontolások alapján interveniál.

A sok és különféle elmélet és saját tapasztalatok alapján ismertetek egy úgynevezett „egyesített” csoportfejlődési modellt. Amikor ennek szakaszairól írok, akkor a fent említett elméleteket is figyelembe veszem saját gyakorlati tapasztalataim mellett, noha döntően a jelen írásban fókuszba helyezett csoportok fejlődésének sajátosságai szerint tárgyalom e témát.



Címkék: