Az ellenállás kezelése alapvetően annak függvénye, hogyan is értelmezzük az ellenállást. Egy vagy több személy, vagy akár az egész csoport olyan megnyilvánulása ez, amely láthatóan ellentétes a vezető szándékaival vagy tetteivel, megnehezíti, akadályozza vagy ellehetetleníti az egyes személyek vagy a csoport vezetését. Csoportdinamikailag nagyon érdekes helyzet, és mindenképpen külön figyelmet érdemel.

 

Az ellenállás kezelésének kulcsa, hogy elfogadjuk az ellenállást és az ellenálló személyt vagy személyeket. Az ellenállást a kapcsolat, viszony, alkalmasint a csoportmunka részének érdemes tekinteni, és akként is kell bánni vele. Az ellenállás nem más tehát, mint egy sajátos csoportdinamikai helyzet, s nem „probléma”, amit le kéne küzdeni, hanem egy szituáció, lehetőség a csoport egészséges működésében, amit lehet, sőt kell használni.

 

A szó magyar leírása lehetőséget ad egy kis szójátékra: az ellen-állás részekből melyikre is fókuszálunk? Ha e szóból számunkra az „ellen” a fontos, akkor ez személyes küzdelmet, harcot fog jelenteni. Az ellenállás értelmezése olyasvalami lesz, ami ellenünk van, amit le kell győzni, meg kell szüntetni. E felfogás kimenetele csak rossz lehet: a harcot valaki megnyeri, a másik elveszíti – s akárki veszít, az hosszú távon veszteség a kapcsolatban, veszteség a párnak vagy csoportnak. Lesz folytatása, könnyen járhat ugyanis a személyes méltóságok megsértésével. Ha azonban a szóösszetétel másik részére, az „állás” szóra koncentrálunk az ellenállás értelmezésénél, akkor egy másik, használhatóbb eredményt kapunk: a másik megállt, megtorpant – nem tud továbbmenni, elakadt. Ez nem harcot indukál, hanem segítséget. És ez hasznos megközelítése az ellenállásnak: fogjuk fel úgy, hogy a másik segítségre szorul. Ó, nem viselkedik kellemesen, talán nagyon is irritáló – szegény. Rossz nekünk ezt megélni, de neki még rosszabb lehet. Segítsünk hát.

 

Az ellenállás kezelésének első, legfontosabb része tehát az ellenállás értelmezése, az a mód, ahogy felfogjuk. S ez a kulcslépés – ha segítséggel, a másik elfogadásával jár, akkor már könnyebb a folytatás: az ellenállás okának, okainak feltárása és a megfelelő lépés megtalálása: olyan, amelyik egyik résztvevő számára sem jelent veszteséget, azaz méltóságának csorbulását. Az első lépés tehát: az ellenállás és az ellenálló személy elfogadása. A második: az ellenállás okainak feltárása.

 

Az okok között először mindig érdemes megvizsgálni, milyen csoportfejlődési szakaszban, milyen csoportdinamikai helyzetben adódott. A rivalitás szakaszaiban a vezetőnek való ellenállás lehet a vezetővel való rivalitás része, s mint ilyen, számítható, „szabályos” jelenség a csoportban. Az ellenállást tanúsító személy ez esetben általában a csoport erős emberei közül való, akiket érdemes megnyerni, biztatni, használni. A csoport fejlődésének érdekében tehát a vezető támogathatja az ellene történő lázadást is akár, ezt a csoport önállósodási törekvéseként értelmezve. Az ellenállást egy kevésbé függő, a csoporttagok számára nagyobb szabadságot, beleszólást biztosító együttműködés kialakítására használhatjuk ekkor, gondosan ügyelve arra, hogy ez a „felnőtté” válás a jogokkal arányos kötelezettségeket is jelentsen a csoport és a csoporttagok számára.

 

Az okok természetesen adódhatnak a csoportközi interperszonális viszonyokból is, és lehet teljesen egyéni oka is. Az ellenállás kezelése során tehát a második fontos lépés ennek feltárása. Ehhez a legtöbb segítséget az ellenálló személy szándékai jelentik, a „mit is akar?” mögött kell megkeresnünk – normális esetben kérdésekkel – a miérteket, az okokat. A „nem így akarom / úgy akarom” továbbfejlődése tehát az „azért akarom / azért nem akarom” megfogalmazások, és akkor már jó helyzetben vagyunk, mert a szempontokat kölcsönösen lehet akceptálni, azokon van mit megbeszélni. A megoldásokhoz való ragaszkodás az, ami bemerevíti a helyzetet, és a szempontok megvitatása az, ami a közös, kölcsönösen akceptálható eredmény felé mutat.

 

Az ellenállást a különböző pszichoterápiás irányzatok más és más módon kezelik, illetve alapvetően másféle módon fogják föl, és ettől függ a kezelésük is. Ha az indulatáttétel –¬ viszont-indulatáttétel vonalon kezeljük a kérdést, akkor ennek megfelelően járunk el, ez az analitikus felfogás például. Más terápiák, pl. a csoportterápiák általában úgy értelmezik az ellenállást, mint a csoport működésének részét, esetleg a vezetővel való bizalom kérdését, s ilyenkor e bizalom helyreállítása a feladat, aminek eszköze elsősorban az elfogadás. Gyakori az ellenállás olyatén értelmezése, hogy az ellenálló egy olyan ponthoz érkezett (önismereti) fejlődésében, amivel szembenézni nehéz vagy félelmetes, mivel a személyiség várható változásával járó fájdalmas belátáshoz vezethet. Ilyenkor az ellenállás a személyiség primer védelme, de mint ilyen, a pozitív változás, a fejlődés ellen hat – nagy tapintattal szükséges ekkor a változáshoz szükséges biztonságot, bizalmat, elfogadást és erőt biztosítani. Egy-egy ilyen „áttörés” katartikus hatású lehet, s a csoportban megélt precedens erősítheti a következő ilyen típusú ellenállás bizalomteli kezelését.

 

Ami az ellenállás manifeszt kezelését illeti, az alapvetően kétféle lehet: lineáris vagy paradox. Lineáris technikák azok, amelyek abba az irányba hatnak, amilyen irányba a folyamatot terelni szeretnénk. Paradox technikák alkalmazása során éppen a kívánt eredménnyel ellentétes irányú hatásmechanizmusokkal dolgozunk, ritkán és indokolt esetben.



Címkék: