Pszichológusként, pszichoterápia vonalon tudtuk, hogy mentális egészség terén nagyon rossz állapotok uralkodnak, és az ezzel foglalkozó emberek kiemelkedően érintettek olyan szempontokból, mint a stressz és kiégés. Olyan mértékben van túlterhelve a rendszer, hogy nemcsak az oda kerülő gyerekek, hanem azok is katasztrofális állapotban vannak, akik segítőként, szakemberként foglalkoznak velük. A gyermekvédelemben dolgozó, de mondhatom, hogy a pszichológus vagy pszichoterápiás szakma is lelakott, várólisták vannak, elképesztő módon ki van készülve mindenki. Mi, akik a segítőket segítjük, a fejlesztőket fejlesztjük, szembesültünk azzal, hogy ez egy láncban tönkrement rendszer: bölcsődék, óvodák, iskolák, gyerekek, családok. Azok a segítők, akiknek az a dolga, hogy akár mint védő vagy szociális hálózat, pszichológus vagy családsegítő foglalkozzanak velük, mind túlterheltek és jellemzően alulfizetett az egész szakma. Akik benne maradtak, egyrészt hivatástudatból, heroikus küzdelmek mentén és kitartással végzik ezt a munkát, mert elkötelezettek és fontosnak gondolják, másrészt vannak, akik odacsapódtak, odaszorultak, ott ragadtak. Mindkét csoport állapota tragikus, ez pedig behatárolja azt, hogy mire lehet képes a rendszer. Jól jellemzi a kiégés fokát, hogy olyan szinten reményvesztett lett a közösség, hogy már nem is hisz abban, hogy bármit lehetne csinálni. Amikor egy pályázatot megnyernek és mód lenne arra, hogy segítsünk nekik, nem hiszik már, hogy lehetséges, hogy itt bármi változhatna vagy jobb lehetne.

Amikor a gyermekotthonok pénzt nyertek arra, hogy a saját munkatársaik stresszkezelését finanszírozzák, kiderült, hogy nem is igazán akarják használni, nehezen hiszik el, hogy bármi értelme lenne. Tehát már a rendszerben dolgozók képzése is rosszul áll, miközben érthető, hogy adott esetben plusz teherként élnek meg egy olyan lehetőséget is, ami a javukra válhatna, annyira érdektelennek tűnik azokhoz a küzdelmekhez képest, amelyekkel napi szinten szembenéznek. Van egy nem tagadhatóan jogos érzésük, hogy inkább foglalkozz a gyerekkel, engem hagyj békén, inkább hozz több pénzt, rendes gyerekeket, legyen jó az ellátás, étkezés vagy hasonló. Találkoztunk az egész hitetlenségével, azzal, hogy elfogyott a remény, a segítségkérés képessége és szándéka. Tehát amikor a hatóság rászánja magát és adna segítséget, már az sem könnyű.

A gyermekvédelemben dolgozók ráadásul több tűz között vannak. Az egyik a gyermek, akit meg akarnak segíteni, aki egy elég sajátos kliens, úgyis mondhatnám, hogy a gyermek „nem velünk van”. Mi a gyermekért vagyunk, a gyermek pedig a maga korosztályának megfelelően, sajátos kultúrában. Z és alfa generációról beszélünk, egészen más attitűdökkel, mint az előzőek. A segítségnyújtás legnagyobb nehézsége, hogy köszöni szépen, nem kér a segítségből, nem is hisz benne, hagyják őt békén. Árvaházakban, magukra hagyott gyerekek, vagy akár rendesen iskolába járó, családban élők, de bántalmazottak. A gyerek egyébként is nehéz partner a saját gyógykezelésében, gondoljunk bele, mennyire lehetne együttműködő egy anorexiás vagy falcoló gyerek, vagy a szexuális erőszak áldozatai. Maga a gyerek is kiábrándult, nehezen megnyerhető a saját érdekében. Ez egy elképesztő ambivalencia, hogy meg akarják menteni ezeket az ifjakat, akik maguk is ellenállók, agresszívek, kijátszanak, megszegik a szabályokat, nem járnak iskolába, nem tartják be a megállapodásokat. Ezekért haragudni sem lehet, mert megértéssel és meggyőzéssel kellene kedvet csinálni ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjék az életet valahol, hogy lássák, vannak következő évek. Elképzelésük sincs arról, hogy mi lenne ebben a jó. A túlélésre kondicionálódtak, aminek lényege, hogy nem bízhatnak senkiben. Ezt az attitűdöt megváltoztatni, rendszert építeni és előírásokat betartatni – ami közös érdek lenne – önmagában is nagyon nehéz, és a gyermekvédelem sajnálatos módon nem bír túl nagy támogatással. Rengeteg pénzt emészt fel, rövidtávon nem hoz profitot, pedig hosszútávon nemcsak humán, hanem gazdasági szempontból is fontos és előnyös, hogy jól működjön. Ellenben olyan módon nem látszik meg sehol, hogy marketing szempontjából sem érdemes ebbe befektetni, ezért sajnos nem egy támogatott szegmens. Ez megmutatkozik az intézmények állapotán, az ott dolgozók fizetésén, és nagyon sok mindenen. Mindemellett ez a szakma nagyon komoly, speciális és extra szaktudást igényel, ami ezen okokból kifolyólag egyre inkább vegyes képet mutat. Lassan eljutunk oda, hogy alig van képzett munkaerő. Végzik még sokan komoly szakmai tudással, de egyre nehezebb új embereket elérni és betanítani, hogy ez evidens és megkövetelhető legyen, hiszen pénz sincs. 

Ráadásul az itt dolgozóknak nagyon nagy autonómiával kell rendelkezniük, sok minden van a saját belátásukra bízva, ami nehezen összehasonlíthatóvá teszi a munkájukat. Nehéz eldönteni, hogy valaki ezekkel a szabad keretekkel jól él és használja, vagy visszaél vele. Persze a külső meglátás mindig az, hogy biztos az utóbbi. A megbecsültségüket is ez mutatja, ezek az emberek tehát nagyon magukra hagyottan dolgoznak. Egyesek heroikusan igyekeznek, másoknak (sajnos már) jobban megéri a meg nem értett szenvedő szerepében lenni egy kis kárpótlásként, mint befektetni a változásba és elhinni, hogy érdemes tenni azért, hogy valami jobb legyen. Ezért aztán nagyon sok mindent kellene újrakezdeni, változtatni és átalakítani ahhoz, hogy ez rendszerszerűen működjön. Fantasztikus emberekkel találkoztam e munkafolyamat során. Olyanokkal, akiken látszott, hogy zseniálisan átlátják az egészet, régóta benne vannak, a lelküket, tulajdonképpen az egész életüket teszik erre a misszióra, akár a saját magánéletük kárára is, de a megbecsültség, és a külső reakciók mentén ez nagyon ritkán jár pozitívummal vagy elismeréssel. A benne dolgozók a személyes megélésük miatt, meggyőződésből, hivatástudatból csinálják. Ez sehol nem könnyű a világon, de nálunk nemhogy javulna a helyzet az idő előrehaladtával, hanem jól láthatóan romlik.

Egy másik nehéz téma ezzel kapcsolatban az ún. jelzési kötelezettséghez kötődik. A gyermekvédelemben dolgozóknak jelzési kötelezettségük van, ami azt jelenti, ha bármi olyat észlelnek, vagy a gyerekkel bizalmasan beszélgetve megtudnak, ami nem megengedhető és beavatkozást igényel, azt jelenteni kell. Ilyen például a kábítószer, bántalmazás, szexuális zaklatás, de az is, ha valaki kárt tesz magában, akár falcol, vagdossa magát. Ez sok esetben nagyon komoly dilemma elé állítja a szakembereket. Egyfelől kötelessége jelenteni a problémát, és ha nem teszi, bűnrészessé válhat, ugyanakkor a jelzés eredménye sajnálatos módon nem mindig szolgálja a kliens érdekeit, hiszen a környezete rajta áll bosszút vagy a helyzete csak átmenetileg változik, tartósan nem javul.

Vegyünk egy példát. Megtudja az ezzel foglalkozó szakember, hogy az ötéves gyereket az anyja nem gondozza, magára hagyja és jelez. A jelentés mentén a gyámügy kivizsgálja az ügyet, hogy esetleg elvegye-e a gyermeket az anyjától, kirendelje rokonokhoz, vagy intézkedjen bármilyen módon, hogy máshova kerüljön. Erre az anya úgy reagál, hogy minek foglalkozzanak segítők az ő gyerekével, ha ennek ez az eredménye? Részt kell vennie egy hatóság által generált foglalkozáson, amely után joggal visszakövetelheti a gyereket és vissza is kapja, mert megtette, amit meg kellett tennie, és természetesen folytatja ugyanúgy, az ötéves kislány megint kikerül az utcára, és pár évre van attól, hogy prostituálódjon. Ezért gyakran a szakemberek egymással vívnak adott szervezeten belül, hogyan és mikor tegyenek jelzést úgy, hogy az valóban a gyerek érdekét szolgálja. Olyan is van, hogy jeleznek, de előtte adnak időt az anyának, hogy elköltözzön otthonról a gyerekkel, hogy ne verje agyon a férje, ha kiderül. Ebben megtalálni a törvényes és a kliens érdekeit egyformán szolgáló utat, elmondhatatlanul nehéz feladat, az egymás közötti konkrét szituációban és esetmegbeszélésen a legtöbb vita ezen van. 

A szakemberek egy része azt mondja, hogy ez a dolguk és a törvény, a másik része azt, hogy vizsgálják meg, mi lesz ennek a konkrét eredménye és következménye, ami nem biztos, hogy kedvező a kliensre nézve. Csináljuk úgy, hogy jó legyen, de az azt jelenti, hogy nem tartjuk be a szabályt. Patthelyzet, ambivalens csapda, amiben a benne dolgozók szenvednek, és nem ők tehetnek róla, de közben egymásra is haragszanak. Azok, akik a mindenkori jelzési kötelezettség mellett vannak, azt mondják a nem jelzőkre, hogy ez abszurd, szabályszegés, ilyet nem lehet, ez kötelesség. Evidens módon támaszkodnak egy elvre, és ebben az elvben igazuk van. A másik részük pedig azt mondja, hogy nézzük meg a hatásokat. Tönkretesszük az ügyfél gyerekét, mert a szabályok vagy azok alkalmazói, az éppen érintett hatóságok nincsenek tekintettel a realitásra, és bizonyos körülmények között kegyetlenség abban a formában alkalmazni őket, mert nem veszi figyelembe a kliens érdekeit. Mindkét félnek igaza van, és egyik sem tehet róla, mert erről a helyzetről a rendszer tehet. Itt is vannak heroikus jócselekedetek, jó gyámügyesek és rendőrök, jól eljáró emberek, de közben működik a gépezet, és a gyerek az, aki ennek megissza a levét.

Ez egy olyan kegyetlen csapda, amibe nemeslelkű, jószándékú emberek iszonyú erővel, saját magukat, életüket, egzisztenciájukat is feláldozva tesznek energiát gyakran eredménytelenül vagy kudarcra ítélve. Katasztrofális, hogy úgy vesztette el a rendszer a működését, hitét és hitelességét, hogy már a gyerek, a szülő, az érdekeltek is szkeptikusak az egésszel. A gyerek tönkremegy, a szülő vagy az örökbefogadó is szenved, a gyerekvédelemben dolgozó önfeláldozó, lelkiismeretes emberek többsége is. Kínos nekik, pici az eredmény, amit elérnek, és nagyon súlyos az, amit újratermelnek. Valami kardinálisat kellene tenni ebben, mert közben a benne dolgozók tudják, hogy kellene jól csinálni. Azt is, hogy az elmúlt években átszervezték, visszaszervezték, erre-arra delegálták, csak a lelkiismeretesség és a figyelem nem teljesült. 

Döbbenet tapasztalni, hogy a gyerekek nem tudnak játszani, mosolyogni. És hogy ebből hogy mozdítasz ki valakit, hogyan kezdesz vele valamit, mit csinálsz ilyenkor, az nagyon kemény. Egy tehetetlenséget érzek magamban és a rendszerben is, egy fájdalmat, és azt, hogy senkinek sem közvetlen érdeke ezzel foglalkozni, miközben mindnyájunknak alapvető érdeke, ha normálisan gondolkozunk. Azt gondolom, politikai akarat kellene a gyerekvédelem rendbehozásához, és nagyon komoly áldozatokat szükséges hozni ezért az ügyért. Ez az írás is bizonyos szempontból olyan, mint a jelzési kötelezettség. Egy jelzés, ami kikívánkozik, de nagy kérdés, hogy ezzel tudunk-e használni a gyereknek, a szakmának vagy bárkinek. Tehetetlenségek és lehetetlenségek láncolata…  S azért persze: próbálkozunk. Lám, most is.