Előadás Csíksomlyón

Előadás Csíksomlyón

Olvasási idő: 37’
A családról tisztem beszélni Nektek. A megközelítésem az lesz, hogy ennek van egy teológiai vonatkozása, szeretnék beszélni a pszichológiai vonatkozásiról is, és nem tagadom, van saját élményem is – nekem is van családom.

Szeretettel köszöntelek Benneteket vagy Önöket. Megtiszteltetés nekem itt előadni egy ilyen szép alkalom után. Amikor készültem erre az eljövetelre, akkor egy kis nosztalgiaérzéssel is készültem: ezelőtt jó régen, a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig jártam barátaimmal ezt a vidéket és hordtunk ide segélyt. Akik akkor éltek vagy ilyen ismertebb nevek voltak, azokból már kevés van meg. De ezzel a nosztalgiával jöttem ide Csíksomlyóra. 

A családról tisztem beszélni Nektek. A megközelítésem az lesz, hogy ennek van egy teológiai vonatkozása, szeretnék beszélni a pszichológiai vonatkozásiról is, és nem tagadom, van saját élményem is – nekem is van családom. Négy gyermekemmel vagyok itt és a feleségemmel. Különben mi az Örségben élünk az országnak tulajdonképpen eléggé a túlfelén, az osztrák-magyar-szlovén hármas határon.   

 

A családról szólva az első fontos dolog, amit talán mondanunk kellene, az az, hogy mindenféle közösségünk alapja a család. Ez a közösség szó fontos lenne. Azt mondanám Nektek, hogy az egyik lényeges dolog, hogy az ember úgy tűnik, hogy az egy olyan lény, amelyik közösségben él. Olyannyira így van ez, hogy nekünk keresztényeknek az a hitünk, hogy még a mi Istenünk is közösség. Szentháromságos közösség az Istenünk is. Példát is ad nekünk sok tekintetben. Így közösség vagyunk mi is, közösségben tudunk rendesen, normálisan élni. Igényünk ebben a közösségben élés, így vagyunk teremtve. Olyannyira így van ez, hogyha bármit is hiszünk az ember kialakulásáról, de hogyha etimológiailag megvizsgáljuk, hogy mi történt, akkor azt látjuk, hogy az ember közösségei különböznek az állatok közösségeitől. Egy csimpánzhordában például végig megmarad a rivalitás, küzdelem, az erős, a hatalomért, és ha megerősödik egy csimpánzhím, akkor megpróbálja legyőzni a vezérhímet, hogy ő legyen a főnök. Nekünk, embereknek a közösséggé formálódásunk az egy olyasfajta etimológiai sor mentén történik, hogy közös hiedelmek mentén. És akkor most, ezt udvariasan az etimológia hiedelmeknek mondja, itt ebben a templomban mondhatjuk, hogy a hitünk mentén, közös akciókat csinálunk. Közösen cselekszünk és a közös hitek és közös cselekedetek mentén közös struktúrákat hozunk létre, szerveződünk. És hogy ezt tehessük, ennek van egy nagyon fontos feltétele. Az tudniillik, feltétel és eredmény, hogy az egyén alárendeli az egyéni érdekeit egy kisebb-nagyobb közösség érdekeinek. Sokszor éppen valami mást lenne kedve csinálni, másra vágyna, vagy éppen nem tenne valamit, és a közösség érdekében teszi, mert egyébként visszaáramlik rá a közösségnek ez az előnye, és hogy mégis jobban jár, hogyha megteszi. Ilyet nem tudnak csinálni más állatok, nem tud csinálni a csimpánz, tudjátok, ki sem tudja nyitni a kezét, ha megmarkolta a rizst, nem tudja kivenni egy szűkebb lyukból, nem teszik meg mások. Mi emberek tudjuk ezt megtenni. Ilyen módon vagyunk közösség. 

 

És akkor egy fontos dolog a közösséggé való alakulásunkhoz – érzelmeink mentén döntünk, hogy közösségben tudjunk lenni és alárendeljük olykor az egyéni akaratunkat a közösségének. Amikor családot alapítunk, elkezdődik a család. Ugye, alapvetően, amiről először kell szólni – hogy kezdődik ez? Férfi és nő találkozásával kezdődik, a család alapja a pár. Tudjátok, ez a férfi-női lét, ez egy nagyon fontos szimbólum szerintem, és tanítás nekünk. Itt Erdélyben aztán pláne, tudunk valamit arról, hogy emberek különbözők, hogy tudják esetleg marni egymást, hogy mit jelent ez harcban, háborúban, történelmi távlatokban is. Különböznek emberek, különböző módon különböznek emberek, és ez aztán a konfliktusok forrása. Különböznek pl. nemzet szerint – magyarul beszélnek pl. vagy románul. Különböznek. Különbözhetnek bőrszín szerint és különbözhetnek még sok minden más szerint, politikai nézetük és rengeteg minden más szerint. És ezek a különbségek, ezek bennünket olykor összeugrasztanak. Azt mondom nektek, hogy ember és ember között nincs akkora különbség, mint férfi és nő között. Nézzetek csak rájuk. Nézzétek meg egymást, és azt fogjátok látni, hogy ehhez a különbséghez képest a bőrünk színe, a politikai nézetünk, mindenféle más, pici, hangyányi különbség. Annyira különbözik férfi és nő. És ez a két nagyon-nagyon különböző lény – a férfi és a nő – hogyha együttműködnek, összefognak, ha szeretetben és egy sajátos módon együtt vannak, akkor abból élet születik. Az a minta tehát nekünk, hogy a különbözőségek, azok szülhetnek konfliktusokat, nehézségeket, de együttműködés során szülhetnek életet, valami újat. És ez átvitt értelemben is igaz. Szerintem a mindennapokban a munkahelyeiteken, otthon a családban és bárhol hogyha különbségek adódnak, akkor ha  a különbségekhez úgy állunk hozzá, ahogy férfi-nő hozzá tud állni szerelemben, szeretetben, akkor abból születhet valami új. Nem mindig gyerek éppen, alkalmasint egy új ötlet, egy terv, egy bármilyen üzlet, ami előre visz. Vagy akármi, ami használhat nekünk, ami építhet. 

Férfi és nő közössége, azt mondtam nektek, ez az első. Ez az alapja tulajdonképpen a családnak, és hogyha azt nézzük, hogy minek a mentén jön össze férfi és nő és minek a mentén alapul család, akkor van egy fontos szó szerintem, ez pedig az intimitás. Az a mód, ahogy szeretetben, mélyen ezt kifejezve, olykor érintéssel is kifejezve, együtt tudunk lenni párunkkal, gyerekünkkel, szüleinkkel. Ez egy annyira ősi emberi kifejezésmód, dolog, ez az intimitás, hogyha baj van, akkor nagyon pontosan tudjuk, hogy ez az igazi gyógyszerünk. Minden mást űberel. Gondoljatok csak arra, hogyha melletted elesik egy gyerek vagy elsírja magát, vagy valaki bánatos lesz, akkor szinte önkéntelenül indul a mozdulatod és öleled át és érinted meg a vállát vagy vonod a melledre, mert vigasztalni akarod, mert benned van. Tudjuk, teljesen itt van a bőrünk alatt, a vérünkben érezzük, hogy igen, amikor baj van, akkor ez az, ami használ, ez az, ami számít. Ezért aztán, ami nagyon fontos dolog szerintem, hogy ezt az intimitást tudjuk őrizni, képesek legyünk rá. És szeretnék arra utalni, hogy ez nem olyan magától értetődő. Ezt családban tanuljuk, ha igen. Az iskolában nem tanítják. És ahogy az előadás beharangozójában Erik is mondta és le is írtam, hogy van egy válsága ennek a közösségnek, van egy válsága ennek az intimitásnak. A válság énszerintem valahonnan régebbről származik. Onnan tudniillik, amikor, ugye azt mondtam nektek, hogy a közösségek alapja az, hogy közös hiedelmek mentén közös akciók, közös struktúrákat építenek és alárendeljük magunkat. Nos, lett egy olyan kor, valamikor a 17. század körül kezdődött itt Európában, nyugaton. A felvilágosodás, a racionalizmus győzelme, az ész diadala volt ez, rengeteg találmány született azóta. Nagyon örülünk neki. De született valami más is. Így beleült az emberiségnek ebbe a nyugati féltekében a tudatába az, hogy nem feltétlenül kellene magam alárendelni. Talán lehetne ezt valahogy másképp is. Például az egyházszakadás akkor ezen alapult. Azt gondolták néhányan, hogy nem kell benne maradni a katolikus egyházban, és ez néhány főúrnak jól jött. Történelmi tény. És megkérdőjelezni azt, hogy engedelmeskedjünk, hogy megpróbáljunk valahogy közös hangot keresni. Nem keresünk közös hangot, indult el ez. Nem keresünk közös hangot! Akkor megyünk külön. Mi, magyarok azért ebben tudunk cifrákat alkotni, tudunk egyszerre sok pártot alapítani és tudunk civódni. Jó lenne tanulnunk az együttműködést és azt, hogy hogyan fogjunk össze. Én Magyarországról úgy láttam, kicsit mintha ez Erdélyben jobban menne Nektek, mint nekünk otthon. Ez a racionalizmus vagy az ész diadala, ez kikezdte szerintem azt az alapegyezményt, hogy emóciók alapján döntsünk a közösség érdekében, kikezdte a családot, kikezdte a struktúrákat, kikezdte a hitet. Pedig az nagyon-nagyon látszik, hogy mennyire elképesztő igény van erre a hitre. Nagyon sok a kereső ember. Mindenki keres valamit és ebben-abban véli megtalálni. De hogy szétzilálódott az, hogy ez egységes legyen. Szétzilálódtak a struktúrák, szétzilálódott az akció is, és ha megnézzük, hogy mi minden van most, akkor - úgy gondolják emberek, hogy nem rendelem alá magam! Van ennek egy hozadéka, és ma, amit a pszichológia, vezetéstudomány gondol az az, hogy érdemes ebben egy egyensúlyt keresni. Volt egy olyan régi nézet, hogy ha konfliktusba kerülünk, akkor az csak egyféle módon történhet, olyan minthogyha egy tengelyen lennénk. Képzeljetek el egy vonalat, vagy akár egy mérleghintát, és ezen az egy vonalon, most mondjuk a tőlem legtávolabb ülő emberrel vagyok egy vonalban, és azt mondom, hogy vagy Neked lesz valami és Te nyersz és akkor én vesztek, vagy én nyerek és Te vesztesz, vagy elkezdünk közelíteni egymáshoz és akkor valamit engedünk a magunkéból és kompromisszumokat kötünk. És az volt a nézet, hogy csak így lehetséges. Ha valaki nyer, a másik veszít. Ez volt egy ilyen egytengelyes nézet a konfliktusokra. Az a jó vagy rossz hír, hogy ez nem így igaz, hogy azóta történt egy-két kutatás, és úgy tartjuk most, hogy ez nem egytengelyes. Attól, hogy valaki ott a másik felén győz, attól még nem kéne nekem veszíteni és attól, hogy én nyerjek, nem kéne a másiknak veszíteni, hanem lehetne valami jobbat, tudunk mi emberek valami jobbat is. A kérdés csak az, hogy alapvetősen mit választunk. És ez a választás olyan mély, tényleg a hitünket érinti, elhisszük-e, hogy érdemes együttműködni vagy pedig belemegyünk abba, amit a világ ma kínál, a harcba, a rivalitásokba és abba az elméletbe, hogy az erősebb győzzön. 

Ez az erő elvén való működés, ez az egyik működés, amit lehet ma a világban tenni. A másik pedig szerintem az, amikor az együttműködést választjuk. És a jó hír az az, hogy független egymástól - ma úgy gondoljuk – az együttműködés és az önérvényesítés. Ha magamért akarok tenni, ettől még nem feltétlenül kell, hogy a másiknak rossz legyen. Hanem ez két külön tengely, hogyha ábrázolom, dolgozhatok azon is, hogy nekem is érvényesüljenek az érdekeim és az én általam képviselteknek is, és ezzel egyidejűleg lehetek együttműködő is. És megtehetem azt is, hogy egyik sem vagyok. Ha úgy tetszik, ezt szemléletében átváltottuk, akkor ez azt jelenti, hogy egyszerre kellene önérvényesítőnek lennem, kiállnom magamért, az általam képviseletekért, és figyelni a másik emberre, és azt is lehetővé tenni, hogy őneki is teljesüljenek a céljai. Hogyan lehetne ezt jól csinálni? Azt mondom Nektek, hogy íme, itt a példa, Jézus Krisztus egy csomó példát mutat nekünk a Bibliában erre a ma – népszerű szóval – asszertívnek nevezett viselkedésre. 

 

Akarok nektek mondani a családból is néhány példát, hogy hogyan is zajlik ez, hol lehet elszúrni és hogy lehet ezt jól csinálni. A hibát akkor követhetjük el, ha egyiket vagy másikat nem tesszük. Azt az embert, aki csak önérvényesít, csak a maga érdekeit képviseli és nem együttműködik, azt egy önző zsarnoknak éljük meg. Vannak olyan helyzetek, amikor szükségünk van egyébként önző zsarnokokra – a válsághelyzetek ilyenek. Amikor átmenetileg el bírjuk viselni, hogy egy ilyen ember vezessen bennünket. Gondoljatok csak egy jelenetre: hetvenezer évvel ezelőtt, ha így mi együtt ülnénk egy Neander-völgyi barlangban és berontanék és azt mondanám, hogy hölgyeim és uraim, jön a  kardfogú tigris, ötvenkettő méterre van, nyolc méteres ugrásokkal közeledik, és szeretném, ha megbeszélnénk, hogy mit csináljunk, demokratikus döntést hozzunk, szólaljon fel mindenki és hát, valahogy egyezzünk meg. Mire végigmondtam és a harmadik ember fölszólal már meghalunk, viszont ha mi tudjuk, hogy az az úr ott a legjobb dárdás és ő elkiáltja magát, hogy férfiak dárdát szegezz! Barlangajtóban gyülekező! Azt megtesszük és megmenekülünk. Tehát mi tudjuk, hogy van olyan, hogy alá kell magunkat rendelni másnak, mert az az életünket megmentheti. És ezt meg is csináljuk. Tehát van olyan helyzet, hogy engedelmeskedünk egy kompetens erős embernek, aki hozzáértő, és átmenetileg hagyjuk, hogy „uralkodjon rajtunk”. A nehézség persze az, hogy sok olyan ember, aki szeretne rajtunk uralkodni, azt fogja mondani, hogy a helyzet vészhelyzet és ő a kompetens. És akkor el kell gondolkodnunk, hogy ez tényleg így van-e? Tényleg vészhelyzet van-e? 

A mai válságról is érdemes elgondolkodni. Ugye halljátok, válság van ma. A család válságáról beszéltem én, de mindenféle egyéb válságokat is mondanak emberek. Válság van, rossz, nehéz az élet itt egész Európában, a világon. Világválság van, gazdasági válság van. Gondoljatok bele, milyen furcsa egy válság ez. Van nyersanyaghiány? Nincs. Vannak emberek, akik tudnak dolgozni? Vannak. Hol a hiány? Miből van? Abból van, hogy a struktúra, a szervezet, az egész rendszer nem működik. Az nem jó. Nem velejében van a válság, hanem abból van, hogy ma valaki hirdet valamit, mond egy szót, egy hitelminősítő le- vagy fölminősít valakit, és hirtelen embermilliók élete változik meg. No ez válság, ez strukturális válság. Kapcsolati válság, hitbéli válság. Az van. Az, hogy gazdasági válság van, az szerintem csinált dolog. Nézzétek meg az aránytalanságokat, amik léteznek ma. Érdekes módon úgy élnek a földön emberek, hogy az éhhalál küszöbén. De mielőtt éppen éhen halnának, gyorsan odavisznek nekik valamennyi segélyt. És nem halnak éhen. Miközben mások pedig jómódban élnek. Az elosztás, az aránytalanság, a struktúra, az van válságban szerintem. 

 

A családról és a család válságáról ebben. A család válsága az, ott a nehézség, hogy mi is a dolgunk nekünk a családban, mit kell tennünk? Ha igaz ez, hogy a kapcsolatokra kell figyelni, akkor tanítanunk kell gyermekeinket arra, amit magunk is teszünk, jó lenne, ha tennénk. Mit jelent ez? Tudnunk kellene kapcsolatokat építeni. Hát ez rendszerint, hogyha megpillantja egymást egy fiú meg egy lány, egy olyan helyzetben, akkor úgy elkezdenek kapcsolatot építeni. De hogy aztán mennyire tudják ezt olyanná tenni, ami mély és komoly, ahhoz az a jó, hogyha tudják, hogy kellene ezt tenni. Ezt ugye nem tanítják iskolában, a szülőktől kéne tanulni. Mennyire tanítjuk ezt a gyerekeinknek, mennyire látható ez? Hogy kell kapcsolatot építeni, hogy kell nehézségeken túlmenni? Vagy ami a másik: hogy kell kapcsolatot fenntartani? Sokan azt gondolják, hogyha megvolt az esküvő, akkor bérletet váltottak a másikra. A családról való tapasztalataim egy része onnan van, hogy pszichoterápiát végzek és találkozom emberekkel, jönnek hozzám és a problémáikkal megkeresnek és az a dolgom, hogy segítsek nekik. Sokkal több családot és sokkal több gondot láttam, mintha csak egy életet élnék, sok életet látok egyszerre. És azt is látom, ahogy ezek tipizálódnak és ugyanezek a dolgok jönnek elő. Tudjátok, amikor egy férfi és egy nő éppen nem értik meg egymást, akkor a leggyakrabb, amit hallok, akkor az az, hogy „Mer a másik!”. Az ilyen! Az ezt csinálja vagy ezt nem csinálja! És akkor a legfontosabb dolog mindig az, hogy rávegyük az embereket, hogy „Várjál, most egy kicsit hagyd a másikat. És Te?”. Egy picit gondolkodj azon, hogy Te mit teszel? Te hogy csinálod? Te mennyire adod azt? Van olyan, hogy semmi rossz szándék nincs a felekben, csak éppen nem értik egymást. Például másképpen szeretnek. Vannak emberek, akiknek a szeretet az az, hogyha dicsérik azt, amit csinálnak. Egy másik embernek a szeretetet az jelenti, hogyha hozzáérsz. És egy másiknak megint más. És elkövetjük néha azt a hibát, hogy ami énnekem szeretetet jelent, azt gondolom, nekem arra lenne szükségem, hát azt akarom adni a másiknak is, és nem vizsgáltam meg, hogy neki tényleg mire lenne szüksége. Aztán ez az egyensúly, ahogy mondtam nektek, az önérvényesítés és az együttműködés egyensúlyának fönntartása. Annyit mondtam eddig, hogyha az önérvényesítést túlzásba visszük, akkor kapunk egy zsarnokot, akit kivételes esetben szerethetünk, de különben általában nem. Ha az együttműködést visszük túlzásba, azaz nem önérvényesítek, hanem csak a másikra figyelek. Ez keresztény embereknek gyakran egy csapda – „Ó, odaáldozom magam Neked, tessék! Itt van, és lemondok mindenről!”. És van egy olyan eszmény, amely ezt még díjazná is, csak nagyon vigyázzunk, hogy aztán nehogy mártíromság legyen ebből. A mártíromság nem ebben a nemes értelmében, ahogy az előbb hallottuk. Ugye, Apor Vilmos. Ne felejtsétek el, nem úgy volt mártír, hogy azt mondta, hogy Ó, hát persze! Azt mondta, hogy kiállok a híveimért. A védelmükben kiállok! És belehalt. Jézus Krisztus is ezt csinálta. Azt mondta: Kiállok valamiért! A vértanúság tehát, a helyes vértanúság, az valami ilyesmit jelent. És az pedig, ami a mártíromság, az az érzelmi zsarolás igazából. „Jól van akkor, akkor megcsinálom neked, tessék.” – családokban. Akármelyik a másiknak. Férfi a nőnek? „Halálra dolgozom magam némán, tessék, itt van. És szenvedek és meg akarom sajnáltatni magam.” Nő a férfinak? Ugyanezt az otthonban – „savanyú képpel robotolok”. Az a család katasztrófája, abból nem lesz öröm. Az az áldozat, az nem a másikért szólt, az magadért szólt! Ez a mártírkodó azért csinálja az áldozatot, hogy erkölcsi győztes legyen. Ez egy harc része. Nem adta föl a harcot. Ez tönkrevágja a családot. Olykor ezek a viselkedések onnan vannak, hogy hozzák ezt a felek – a saját családjukból. Megöröklik vagy ellesik. Az én apám, az én anyám így csinált vagy úgy csinált. És lekopíroztam a mintát és folytatom, ugyanazt csinálom, amit ők csináltak. Vagy az is egy érdekes rabság, amikor nem ugyanazt csinálom, amit ők csináltak, hanem éppen egész mást. Ilyen nem akarok lenni, mint az anyám. Mondja mondjuk egy lány. De azzal, hogy éppen egészen más akar lenni mint az anyja, éppen úgy rabja az anyja viselkedésének, minthogyha követné. Mert nem a férjére figyelt. Abból kellene következnie, hogy milyen legyen és vice versa. Ezt az egyensúlyt fönntartani az önérvényesítés és együttműködés között, azt mondtam nektek, hogy vannak rá példák. Nézzétek csak meg, hogy Jézus mit csinált, mondok két példát. Nagyon gyakran egyébként szavaival tanít, nem arról van szó, hogy most elmond egy példabeszédet vagy elmondja, hogy így kell vagy úgy kell, hanem hogy a viselkedése tanít. Találkozik a farizeusokkal, akik kemények vele. Számonkérik, hogy ki vagy te és mit képzelsz magadról, és azt mondja nekik, így, szemtől szembe: „Ti viperák és pókok fajzatai!” Elég keményen szól, nem? És amikor odahozzák a parázna asszonyt, és azt mondják, hogy Mester, itt a parázna asszony, akkor most mit csinálsz? Ugye, tudjuk, teológiai vizsgálódásaink kiderítették, csőbe akarják húzni Jézust, merthogy ha azt mondja a parázna asszonynál, hogy kövezzétek meg, akkor mennyire a szeretet istene ő? Ha pedig azt mondja, hogy engedjétek el, akkor ellene mond a Mózesi törvénynek, szóval ez egy csapda. A szadduceusok egy csapdája. És Jézus nem mondja se ezt, se azt, mert nem bolond és nem esik csapdába. Hanem azt mondja, hogy az vesse rá az első követ, aki önmaga bűntelen. És erre szépen eloldalognak. De ami az igazán nekünk tanítás, az ezután odafordul az asszonyhoz és azt mondja, hogy „Lám, magadra maradtál, vádlóid elmentek. Bűneid meg vannak bocsátva, menj, ne vétkezz többet.” És ha figyeltek, van ebben egy nagyon érdekes tanítás. A farizeussal, az erőssel, erős volt, a gyengével meg gyengéd. Ez tanítás a viselkedésével. Hogy is csinálja az egyszeri ember? Gondoljatok a mindennapjaitokra! Hát amikor gyöngék vagyunk, mit csinálunk? A gyengét nyomjuk meg, az erőstől meg félünk és visszakozunk. És Krisztus azt tanítja, pont fordítva csináld! Az erőssel légy kemény, ott bőcsködhetsz. A gyengével meg ne. Mit tesz az a férfi, aki otthon erős, nagyszájú, elnyomja a feleségét, mi lesz ennek az eredménye? Mit akar? Azt akarja, hogy asszony mindig ugráljon, ezt megtegye, azt megtegye aztán elmegy a férj hazulról, jön mondjuk az xy szerelő, és valami blődli munkát elad az asszonynak. És jön haza a férj és azt mondja, hogy Te bolond vagy? Ezért ennyit fizettél? Hogy tehetted ezt? Azt felejti el, hogy ő maga nevelte rá az asszonyt arra, hogy ha jön egy férfi, akkor annak engedelmeskedjen és úgy járt. Ő tanította. Ha gyengének akarod nevelni a másikat, a párodat, a gyerekedet, a feleségedet, a férjedet, akkor ne csodálkozz, hogy az mással is gyenge lesz! Te vagy az, aki erősnek tudod nevelni a gyerekedet is. Ki ellen tud a gyereked legelőször erős lenni? A szülők ellen tud legelőször erős lenni. Mi dolga a szülőnek? Alkalmasint meg kell ünnepelnie a gyereke saját maga elleni támadásait. Nem örülünk a tiszteletlenségnek, nem azt hirdetem, csak azt mondom, hogy amikor embergyermeket nevelünk fel, számoljunk vele, hogy az a mi bőrünkre megy. 

Egy másik Jézusi példa, ott áll a főpapok előtt, amikor kérdezik tőle, hogy tényleg Te vagy-e az Isten fia vagy a messiás. Ő mondja, hogy „Ezt te mondád.” Akkor erre a katona pofon üti őt, hogy hogy beszélsz te itt az elöljárók előtt. És akkor Jézus, aki ekkor már meg van gyalázva, meg van verve, tehát nem igazán van egy jó helyzetben, nem a csúcson van most éppen fizikailag, lelkileg, egy ilyen éjszaka után, akkor föláll és odafordul a katonához és azt mondja, hogy „Mért ütsz engem? Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be! Ha pedig jól szóltam, mért ütsz engem?” – egy ilyen lehetetlenül meggyötört helyzetben is méltósággal kiáll magáért. Ezt tanítja nekünk. És aztán azt tanítja, hogy amikor pedig gyengeségben vagyunk, amikor ott van mellette a jobb lator, akkor enged. Itt vannak nekünk a példák, a családi életünkre is, ha akarjátok. Akármikor is vagyunk akárhogy együtt, az egy kulcskérdés a családban, hogy lemondtál arról, hogy legyőzd a másikat? Tényleg közösen akarsz velük valamit csinálni? Asszonyok, lemondtatok arról, hogy legyőzzétek a férjeiteket? Férjek, lemondtatok arról, hogy legyőzzétek az asszonyt vagy a gyereket? Gyerekek, lemondtok arról, hogy legyőzzétek apáitokat? Vagy közösen akkor akarunk valamit csinálni. Ha igen, akkor így megy. Ha nem mondunk le a győzelemről, akkor mindenféle ki sunyi módszerünk lesz arra, hogy ezt mégis kicsikarjuk valahogy. Néha éppen a kereszténység látszatával. Álszent módon. Mondok családi példákat is erre az egyensúlykeresésre. Van olyan, hogy nagyon nehéz megállnod, önérvényesítőnek lenned, képviselned egy érdeket, egy elvet, és közbe a szeretet is mutatni. Ugyanolyan dilemmák elé eshetünk, mint Jézus. Ilyen kérdés a családban pl. a fegyelmezés kérdése. Ott van a gyermeked. Nem tudom, hogy a Tieitek jobbak-e mint az enyémek, de hát az enyémek nem mindig olyan jóságosak, nem mindig akarnak tanulni, amit kellene, nem mindig akarják megcsinálni, amit kéne, vagy olyat akarnak csinálni, amit nem kéne. És akkor a szülő szembesül azzal, hogy most akkor mi a teendő? Olykor ez a szülők között is okoz meghasonlást. Az egyik az így bánna velük, a másik az úgy, akkor ezen össze is lehet veszni. Van például a két éves kor fölötti gyereknek kedvenc szava. Megvan nektek, hogy mi a kétéves körüli gyereknek a kedvenc szava? A nem a kedvenc szava a gyereknek. Miért is? Pszichológiailag teljesen logikus és normális. Azért gyakorolja a gyerek ezt, azért mondja, hogy nem, mert most már tud járni, tud beszélni, végre először kimondhatja azt, hogy nem vagyok az anyám! Nem vagyunk egy ilyen szimbiotikus egységben, külön vagyok, én egy külön identitás vagyok. Meg akar küzdeni, azt akarja, hogy én én lehessek önállóan. Ezt akarja a gyerek. Ezért tehát azt mondja, hogy nem. Mindenre ezt mondja. Vagy lehetetlen dolgokat akar. Bolond dolgokat, tényleg, amiket nem lehet megengedni. Bármennyire is érdekes kísérlet lenne felülni a forró kályha tetejére megnézni, hogy az milyen meleg, nem fogom hagyni, hogy a feneke leégetésével ezt megpróbálja. Nem hagyom. Szülőként kereteket hagyok. A szabadság és a fegyelem összefüggő fogalmak, nem egymást kizárók. A fegyelemben, a keretben létezik szabadság, anélkül nem. Most mit csinálsz, ha a gyermeked ilyen? Az enyém megcsinálta, a legkisebb gyermekem, aki ilyen, hát elég kemény gyerek volt ifjúkorában is, valamit akart, már elfelejtettem, hogy mit, de valami olyat akart, ami ehhez hasonló. Azt mondta, hogy ő nagyion akarja. Mondtam neki, hogy azt nem! Dehogy nagyon-nagyon akarja. Mondtam, hogy akkor sem, nem! Akkor így szembe nézett velem, odajött hozzám, így, ennyire az arcával és beleüvöltötte az arcomba, hogy tudd meg, soha az életben nem foglak szeretni! Tudd meg, soha az életben! Mondtam neki, nem. Zsombor, nem. Nagyon dühös lett. Bement a gyerekszobába, felrúgta a legótornyot, ilyen ősállatok röpködtek a szobában, amivel szoktak játszani a gyerekek. Ilyen műanyag dínók meg ilyenek. A kérdés ilyenkor igazán az, hogy mit csinálsz most? És tudjátok, azért is mondom most ezt a példát, mert kétféle hibát követhetsz el. A kérdés az az, hogy haragudhat-e rád a gyereked? És itt van egy nagyon fontos dolog: szerintem az emberek nem tehetnek arról, amit éreznek. Arról tehetnek, amit majd abból kezdenek csinálni. Tehát ha igazából embert el akarsz fogadni, akkor fogadd el az érzéseit. Egy gyerek nagyon sokszor utálja a szüleit. És egészséges. Kell mindig papát szeretni? Hát, amikor éppen megtiltotta, hogy csinálok valamit, akkor éppen utálja. Ha nem engeded, hogy azt érezze egy ember, amit érez, azzal nagy bajba hozod. Kétféle módon akadályozhatod meg vagy csinálhatsz valami életre szóló sérüléseket akár. Az egyik dolog, akármit is tett a gyereked, érez valahogy. És te nem engeded, hogy érezzen, erővel, inkább apai szó talán az, hogy „Micsoda?! Büdös kölök, hogy képzeled?! Ejnye! Szabad így viselkedni? Nahát!!”. És megtiltod, hogy azt érezzen, amit érez. De hát nem tehet róla, hogy mit érez, tehát ha megtiltod az érzéseit, azzal egy lehetetlen helyzetbe hozod. A másik egy kicsit ravaszabb módszer. Ez az a mártírom módszer. Amikor azt mondja ilyenkor  a gyereknek valaki, hogy „Nahát! Hát szabad ezt? Hát anyuka mos rád, főz rád, vasal rád, anyuka szeret Téged és te nem szereted anyukát?!” És hát történetesen éppen nem szereti anyukát. Van olyan. Akkor most mi van? Ha nem szabad nem szeretni anyukát, miközben nem szeretem anyukát, akkor ez olyan belső meghasonlás, amiben később kapunk egy depressziós felnőttet. Nem jó az eredmény. Engedd meg az érzéseit. Éppenséggel haragudhat rád, most, majd eztán… Zsombor fiam mindent szétdúlt a szobájában, ezt hagytam, úgy gondoltam, hogy lehet dühös. Aztán eltelt másfél perc, kettő. Nem több. Kijött a szobából ilyen zsebre vágott kézzel és elkezdett így cirkálni, így. Mint akinek dolga van, mászkált. Én olvastam egy újságot, odacirkált mellém, mit tesz Isten, odakerült, belenézett az újságba – még nem is tudott olvasni – aztán a kis fenekével úgy feltockolta magát az ölembe, lecsekkolta, hogy szeretem-e még. Szerettem. Megnyugodott, elment. Vannak tehát konfliktusok a családban, lehetnek. Azt gondolom, hogyha mintát követünk, a Krisztusi mintát, akkor az azt jelenti, hogy egyensúly van abban, ahogy kiállok, egyensúly van abban, ahogy együttműködök, szeretek. Egyszerű szó – szeretek. A szeretetem olykor szembevisz másokkal, azt kell mondjam, hogy nem. De a szeretetem elfogadja az érzéseket. Ugye, Krisztus ebben úgy tesz különbséget, hogy az embert fogadd el – mondja ő. A cselekedeteit nem feltétlenül kell. Mit jelent a bűnhöz való hozzáállás? Ezt jelenti. A bűnös cselekedetet, azt nem értékeljük, nem szeretjük, azt változtasd meg, azt elítéljük, de az embert, az embert fogadjuk el. A bűn rajta, neki a legrosszabb. Ő szenved tőle a legjobban. És nem akkor segítünk neki, hogyha elutasítjuk, mert bűnözött, hanem akkor, hogyha elfogadjuk őt, amikor bűnözött, és persze a cselekedetét nem. A gyerekünknek sem, a párunknak sem kell elfogadnunk a rossz cselekedeteit. De a párunkat attól még szerethetnénk. Akkor, amikor éppen rosszat tett, akkor magával szúrt ki a legjobban. Éppen a segítségünkre szorul. Éppen az kéne, hogy mellé álljunk. Akkor. És ez nem mindig könnyű, mert lehet, hogy valami olyan cselekedetet tett, ami éppen ellenünk van. Akkor az alapkérdés: Tudsz megbocsátani? Ez is benne van a tanításban. Sok-sok családi példát mondhatnék még. Ami szerintem egy nagyon fontos példa itt előttünk, ha Krisztus-hívők vagyunk, keresztények, az azt jelenti, hogy Krisztust kell követnünk. Mit csinált Krisztus? Döntő módon fölfeszült a keresztre. Fölfeszült a keresztfára. Engem személyesen olykor megrémít, hogy őt példaképemmé kell tekintenem. Ez azt jelenti, hogy akkor fel kell feszülni a keresztfára? Van valami félelmetes ebben. Éppen Jó Pásztor vasárnapja van, itt volt a Püspök úr és az igeidézetek is a jó pásztorból voltak. Nemrég olvastam egy nagyon kemény idézetet Szent Ágostonnak a Pásztorok című írásából. Ugyanerről szól – hogy legyen valaki pásztor. Azt mondja Szent Ágoston, hogy milyen pásztor az, aki arra bíztatja az ő híveit és az ő nyáját, hogy „Ó, nyugodjatok meg, minden rendben lesz. Majd megsegít az Isten, békesség lesz meg nyugalom.” Ez rossz pásztor. Akik itt ültek, férfiak, azt mondom Nektek, hogy Ti a családotok pásztorai vagytok. Mit is jelent pásztorolni egy családot? Vagy egy népet, vagy a püspök úrnak pásztorolni vagy bárkinek? Nem azt, hogy ilyen humbuggal, ilyen semmirevalósággal bíztatni a nyájat, az embereket, mert az nem igaz. Mert amit nekünk Jézus megígért, az nem az, hogy kényelmesen, lazán, boldogan, hátradőlve fogunk élni. És minden rendben van. És hozzák nekünk a hideg söröket. Nem ez. Azt mondta, szenvedés, szenvedést ér majd ezen a földön. Megmondta. Ezt ígérte. A pásztor se ígérheti tehát a nyájának, hogy minden békességes lesz. Ti, akik itt éltek, Erdély történetéből bőven lehet tudni, hogy ez nem egy fáklyás menet. De az, amit ránk tesz, családban, életben, akárhogy, az igazából társság Jézus mellett. Éppen hordozom vele egy kicsit a keresztet, éppen egy kis szöget nekem is beütöttek. Amikor fáj nekünk ez az evilági nehézség, mi ide van nekünk adva, nap mint nap, akkor azt mondom, hogy van egy nagyon-nagyon kemény sora a Bibliának, amin gondolkodjatok el és legyen vigasz, mikor azt mondja Jézus, hogy Bizony, bizony, mondom Nektek, el is nyerték jutalmukat. Azokra mondja ezt, akik úgy akarnak egy helyzetből kijönni, hogy dicsőséggel, hogy megcsinál valamit jól és behajtja az emberek elismerését, dicsőségét pénzét. Ami ebből tündököl. Arra azt mondja Jézus – „Bizony, bizony mondom nektek, el is nyerték jutalmukat”. Kész, vége, ennyit kaptál érte, megvolt a bizniszed, nem? Üzletelni akartál? Megvolt. Jót tettél, behajtottad érte az árat, kész. Nem kapsz több árat érte. Eljátszottad a mennyeit. Hogyha te cselekszel valami jót, helyeset, adsz a világnak, hordozol egy kis keresztet Krisztussal, akkor énszerintem ebből világosan következik, hogy kifejezetten veszélyes e világon behajtani ennek az árát. Neked az Istennel való kapcsolatodban kellene tudni, hol is álltok. És hogyha mindnyájan jó mélyre magunkba nézünk, akkor elég világos, hogy – mindennel tartozunk, nem? Lehet valamikor nekünk nagy a szánk? Haszontalan szolgák vagyunk. Tegyük meg a magunkét. Ami a legerősebb talán még, hogy nem azt kéri tőlünk, hogy feszüljünk fel a keresztre. Senkitől se kéri, halj meg. Azt kéri, nehezebbet, élj! Nem nagy, látványos valamiről van szó fenn a Golgotán, hanem nap mint nap, percről percre pici megfeszülésekről. Ott, amikor a párod éppen kér valamit, hajlandó vagy megfeszülni egy picit? Képes vagy rá, hogy most, ott van előtted Krisztus a kereszten, ő bele is halt. Nem kell belehalnod, csak hagynod, hogy éppen ne balra menjünk, hanem jobbra. Hogy éppen ne azt süssük ki, hanem ezt. Hogy éppen ez legyen a gyerekkel vagy az. Megteszed? Képes vagy rá? Pici dolog. Az benne a nehéz, hogy nap mint nap itt van. Minden nap. A pároddal, a családodban való küzdelemben ott van. Minden nap döntened kell róla. De nem nagy dolgokról. Ilyen kicsikről. 

Kívánok Nektek sok sikert és eredményt abban, hogy ezekben a pici saját döntésekben legyen erőtök és tudjátok kérni Krisztus segítségét és szeretetét is. Ámen. Isten tartson meg Benneteket. 

       

 

                 

Ez az oldal sütiket használ.