1908-ban Robert M. Yerkes és John D. Dodson amerikai pszichológusok vizsgálták az optimális teljesítmény körülményeit, és bevezettek egy fogalmat, amit arousalnak neveztek el. Az arousal a szervezet felkészülési állapotát, éberségi, energizáló tényezőjét, egyfajta pszichés és szomatikus készenlétet jelenti, amely jelentősen befolyásolja teljesítményünket. Minden ember minden cselekedetének van egy optimális arousal szintje, vagyis stresszállapota, izgatottsági szintje. Később Selye János magyar származású orvoskutató leírta a stressz – mint a szervezet elsőszámú védelmi vonala – és az általános stresszválasz fogalmát.
Selye stresszfogalma erős korrelációt mutat az arousallal. Akkor teljesítünk jól, amikor ez éppen megfelelő, nem túl sok, és nem is túl kevés. Ha ez az ideális szint alatt van, akkor alulteljesítünk és monotóniába, unalomba fullad a tevékenységünk, ha pedig túlzásba visszük, akkor a lámpaláz, túlizgulás eredményez rossz teljesítményt.
Az, hogy milyen a stresszállapotunk, összefügg azzal, milyen ingerek érnek minket. Egyszerűbb, vagy jól begyakorolt feladatok esetében pozitívan hat a teljesítményre az arousal növekedése és ha közösségben vagy közönség előtt történik a tevékenység, míg a bonyolultabb vagy kevésbé begyakorolt cselekedeteknél ugyanez a teljesítmény csökkenéséhez vezet.
A 2000 körüli magyar kézilabda vereségek, a meccsek nyert helyzetből való elvesztése azt mutatta, hogy az akkori csapat nem tudott a lélektani tényezőben előre lépni, ezért elbukta azokat a meccseket. Érdekes párhuzam, hogy ugyanebben az időben a vízilabda válogatott Kemény Dénes vezetésével három olimpiát nyert egymás után. Ugyanabban az olimpiai évben, amikor a lányok elvesztették hat gól előnyről a meccset az utolsó 5 percben, a vízilabda válogatott 7:5-ös vesztőállásról, negyedik negyedben, emberhátrányban megnyerte a döntőt. Ennek oka az volt, hogy mást tudtak lélektanilag, az edző és a csapat is. Nem az ún. hard vagy tartalmi tudás különbözött ilyen mértékben, nem feltétlenül a vízilabda vagy a kézilabda tudásban múlták csak felül vagy alul az ellenfeleket, hanem a lelki tényezőkben.
A magyaroknak az a híre nemzetközileg, hogy bárkit képesek megverni, és bárkitől képesek kikapni, mert nagymértékben a mentális állapotuktól függ, hogy játszanak. Futballista menedzser körökben, amikor egy csapat játékosokat szerződtet, hasonló árú és tudású játékosok közül szívesebben választanak egy másik nemzetiségűt, mert a magyaroknak az a híre, hogy mentálisan sérülékenyebbek, kiszámíthatatlanok. Kérdés, hogy ez igaz-e, mindenesetre elgondolkodtató, az üzleti életet és a sikereinket is befolyásoló tényező.
Én magam vezetési tanácsadó vagyok 40 éve, és ezt kardinálisan fontos dolognak tartom. A vízilabdában Kemény Dénes mondása volt, hogy nem a legjobbakat, hanem a csapat szempontjából legjobbakat rakja össze.
A covid alatt volt alkalmunk megtapasztalni, mi van nézők nélkül, amikor üresen kongtak a stadionok. Elképesztően furcsa. Ugyanakkor vannak csapatok, például egyes nyugati kézilabda válogatottak, akik mikor eljönnek hozzánk és látják, hogy megtelik egy stadion, döbbenetes élmény számukra, mert nem szoktak hozzá, hogy ekkora közönség előtt kell játszaniuk. De ugyanígy egy futball arénában, ha többezer néző kiáltja, hogy „Hajrá” és kimondja a nevedet, annak elképesztő súlya és jelentősége van.
Csapatsportoknál nagy kérdés, hogy a magyar lélek mennyire individualista vagy kollektivista. Mennyire tartozunk a nyugathoz, ahol az edző alig szól bele, a játékosok megbeszélik a dolgokat és többnyire egyenrangúság van, vagy mennyire tartozunk a kelethez, ami hierarchizált, keményebb, de az összetartás is erősebb. Mi magyarok, valami furcsa módon a kettő között vagyunk, ezért nagyon speciális, ahogy velünk bánni kell. Az osztrákok azt híresztelték rólunk annak idején, hogy mi vagyunk a rebellis nép. Mi nem rebellisek vagyunk, hanem a szabadságunkért küzdünk. És igen, képesek vagyunk arra a fajta individualizmusra is, ahogy a mondás tartja: ha két magyar van valahol, az háromfelé felé húz. Tudunk ugyanakkor nagyon összefogók lenni, benne van a vérünkben, a múltunkban ez is, az is. Mi valóban kelet–nyugat között állunk, ezért nagyon nehéz minket vezetni. Egyszerre igényünk, hogy tiszteljük a vezetőt, aki útmutatást ad nekünk (kell a vezér?), és hogy hagyjanak minket szabadon, kreatívan, individualista módon működni (én is lehetnék…?).
Egy 19 éves fiatal, Imre Bence kreativitásán látszik, hogy igenis van olyan, hogy magyar stílus, és egy magyar játékosnak a magyar alkathoz kell megtalálnia az optimumot. Kérdés, hogy ezt milyen edző, és milyen csapategységben találja meg, de amikor ez létrejön, akkor csúcsra tudunk jutni.
A legtöbb sportoló tapasztalta már az igen alacsony és igen magas arousalt (mint izgalmi állapotot) és azt is, hogy valahol ezen szintek között tudott igazán jól teljesíteni. Úgy tűnik, az optimális zóna azonban személyenként és feladatonként, sőt sok más paraméter mentén is változik. Valójában mindenkinek megvan a maga Yerkes–Dodson-görbéje. Egyeseknek nagyobb terhelésre van szükségük, hogy elérjék az optimális teljesítményt, másoknál ugyanez a szint teljes összeomláshoz vezethet. Az elv ugyanaz mindenki esetében. Mindannyian egy bizonyos stressz-szinten érjük el vagy adjuk ki magunkból a legtöbbet. Ha jó eredményt akarunk, ezt az egyéni és csapatos optimumot kell megtalálnunk a kommunikációban - pl. edzésben, időkérésben, nevelésben is. Hajrá magyarok!