Amikor a protagonista játékra jelentkezik, akkor egy nagyon bátor és félelmetes lépésre készül: belépésre az ismeretlenbe, hogy a számára nehéz és fájdalmas múltbeli eseményekhez menjen vissza, és a számára ismeretlen, jövőbeli események felé lépjen aztán tovább. Ha mi ilyen bátor lépést kérünk protagonistánktól, akkor hogyan is lehetne ehhez másképpen korrekt módon hozzáállni, mint hogy mi magunk, a pszichodráma vezetők is vállaljuk ugyanezt bátran – azaz mi is megyünk a kliensünkkel az ismeretlenbe? A terapeuta, a vezető biztonsága nem a kontrollból és az előre tudásból származik, hanem a bizalomból – önmagában (van szaktudása az úton járáshoz), a protagonistában (hiszünk a kompetenciájában!) és a csoportban (megtartó bizalom, figyelem, szeretet).

Lényeges tehát, hogy ebben a felfogásban nem arról van szó, hogy mi tudunk valami bizonyosat, a „tutit”, és ezáltal „tartjuk meg” ezt az embert és a folyamatot, mert olyan okosak, képzettek és nagyszerűek vagyunk, hanem hogy együtt haladunk vele. Ez a biztonság nem a parton hasra fekvő, a földbe tíz körömmel kapaszkodó ember biztonsága, aki megállítaná forgásában a Földet is, hanem a szörfdeszkára fölszálló ember biztonsága. Aki behúzza a vitorlát a szélbe, aki szárnyal, akit a szél tart meg a repülésben, aki éppen a maga ugrása, ereje, szárnyalása mentén a mozgásban nyer biztonságot — így tudunk protagonistánkkal kéz a kézben szárnyalni.

Ez a felállás nem arról szól, hogy mi a szakmai tudásunk által többek vagyunk, okosabbak, és ezért konkrétan megmondjuk, mi lesz a jó neki, aki ezen a téren tudatlan.

Egy közös útról van szó, egyenrangú emberek kapcsolódásáról, amelyben mi, amivel többet tudunk, az maga a módszer, a pszichodráma, a szerepteória. Az, hogy ebben a szárnyalásban, az ismeretlenbe való ugrásban, hogyan és milyen módon haladjunk, repüljünk, zuhanjunk, emelkedjünk. Ez az, amit mi tudunk, mert ez a szakmánk. De azt nem tudjuk nála jobban, hogy mi volt, hogy mi a jó neki, sem azt, hogy mi lesz az, ami jó a jövőben – ezt mind ő tudja jobban, a mi protagonistánk, ő írja a darabot, mi rendezzük. A biztonságunk kettőnk kapcsolatában és a csoport megtartásában van. Abban a kapcsolati hálóban, amelyben mi — használva a pszichodráma technikákat, a csoportdinamikát és a szerepteóriát, a szerepfejlődéshez való hozzáértésünket — javaslunk, navigálunk. Segítünk a zuhanásbán és az emelkedésben, azaz a repülésben a protagonistánknak úgy, hogy közben mi magunk is zuhanunk, mi magunk is repülünk, mi magunk is a szélre támaszkodás bizonytalan biztonságában nyerjük a bizonyosságot.

Így aztán a pszichodráma nemcsak tudomány, hanem folyamatos önismereti és önreflexív, bátor munka önmagunkon, csontunkig hatoló módon, miközben művészet is egyszerre. Nem egymásra épített téglák rakosgatása, hanem olykor legbelsőbb intuícióinkra, vagy éppen a kliens intuíciójára támaszkodó festmény, felcsendülő zenemű, közös kreatív alkotás. Mi magunk is fejlődünk általa – az út közös.

Mindez ellentmond annak a társadalmilag hagyományos, (medicinában is sajnos gyakori) hierarchikus felfogásnak, amelyben az egyik fél általában szakmai alapon egyoldalúan megmondja, mi a helyes, anélkül, hogy figyelembe venné a fejlődni vágyó ember személyes tapasztalásait, érzéseit, megéléseit. Ez annak vallása, hogy közösen, különböző kompetenciákkal, de egyenrangúan tudunk csak fejleszteni, segíteni embertársainknak. Hogy ezen az úton együtt vagyunk, együtt bizonytalankodunk, így közös a kudarcunk – de közös a sikerünk is.

A szikla csak a moccanatlanságban tart meg bennünket – a szél a mozgásban. Szárnyaljunk együtt!